Neil Gaiman - Al Sarrantonio: 27 képtelen történet
Metropolis Média Kiadó
„A legutolsó történet
Egy hidrogénháború dúlta társadalom eladósorba került lányai egy futurista állatkertbe mennek, és szexuális kapcsolatokat létesítenek a ketrecekbe zárt különféle torz, nem emberi lényekkel.
A történet főhőse egy nő, akit több másik nő szétroncsolódott testének darabjaiból foltoztak össze; egy földön kívüli nővel közösül a ketrecben, majd a futurista tudomány jóvoltából teherbe esik.
Gyermekük születik, és a két nő összeverekszik, kié legyen a gyerek. A földi nő győz, és azon nyomban szőröstül-bőröstül felfalja az ivadékot - Alig hogy elfogyasztja őt, rájön, hogy az utód: Isten volt.”
A legjobb kortárs angolszász szerzők vadonatúj novellái akár a képzelet legkülső határairól merítik témájukat, akár a mindennapokból, egy közös bennük: különlegesek. Vannak köztük olyanok, melyek megborzongatnak a forróbb napokon is, mások pedig megmelengetik a lelket, ha hűvös az idő. Mesék ezek egy varázslatos, néha félelmetes, néha megmosolyogtató világról, amely a mi világunk. Mesék felnőtteknek.
A bizarrul gyönyörű borító és az alcím – „Mesék felnőtteknek” – már sejtetni engedi, milyen jellegű sztorikat tartogat számunkra a kötet. Készüljünk fel tehát egy olyan világra, melyben a varázslat és a félelem kéz a kézben jár, ahol néha a leghétköznapibb történések álarca mögött a legborzongatóbb események zajlanak – ahol végre mi is megélhetjük, milyen az, ha a fantázia a legalapvetőbb szabályokon átgázol.
Roddy Doyle • Joyce Carol Oates • Joanne Harris • Neil Gaiman • Michael Marshall Smith • Joe R. Lansdale • Walter Mosley • Richard Adams • Jodi Picoult • Michael Swanwick • Peter Straub • Lawrence Block • Jeffrey Ford • Chuck Palahniuk • Diana Wynne Jones • Stewart O’Nan • Gene Wolfe • Carolyn Parkhurst • Kat Howard • Jonathan Carroll • Jeffery Deaver • Tim Powers • Al Sarrantonio • Kurt Andersen • Michael Moorcock • Elizabeth Hand • Joe Hill
Neil Gaiman írása, Az igazság egy barlang a fekete hegyen, a 27 képtelen történet húzósztorijainak egyike megnyerte az angolszász sf egyik legrangosabb díját, a Locus-díjat Legjobb Kisregény kategóriában. Ezt szombaton hirdették ki egy ceremónián. Gaimannek nem ez az első (és nem ez az utolsó) neves díja, az biztos - de mi, most erre vagyunk a legbüszkébbek.
A hivatalos közleményhez kattints IDE.
„könnyed” szó talán elhamarkodott. A Mesék felnőtteknek alcímmel megjelent antológiát a hazánkban a Csillagporról, Coraline-ról és a Sandman-képregényekről ismert Neil Gaiman, és a legendás antológiaszerkesztő és horroríró Al Sarrantonio válogatta. Ez a két név pedig már önmagában elég a valósághajlításhoz.
27 történet, amelyek kifacsarják a realitást. Vagy azáltal, hogy hátborzongató új világokat teremtenek, jövőbe, múltba, párhuzamos síkokba rántva az olvasót, vagy az emberi elme megcsúszott rögeszméinek bolyongásán keresztül. A könyv tökéletes eszköz a külvilág kikapcsolására, történeteitől ugyanis megrendül a bizalom a valós és elképzelt közötti határvonal élességében. A valaki más halott lányát megszállottan kereső anya, a halászok filozófiájával vadászó gyilkos, a rock sztárrá avanzsált öregedő tűzisten, és a Télapóban radikálisan nem hívő férfi esetei mindennaposnak számítanak a könyv lapjain.
Az ítélkezést és felocsúdást legtöbbször az olvasóra bízzák. Ez olykor pusztán megmosolyogtat, vagy megrendítő, elgondolkodtató élményt nyújt, de helyet kaptak olyan novellák is, amelyeket csak erős idegzetű, horror szomjas olvasók élveznek majd igazán. Olyan írók mutatják be soha nem olvasott műveiket, mint Joyce Carol Oates, a Csokoládé-ról ismert Joanne Harris, Chuck Palahniuk, a Harcosok klubja írója, A nővérem húga szerzője, Jodi Picoult, Joe Hill, akinek a Szív alakú doboz-t köszönhetjük, és még sokan mások, teszik ezt akár megszokott írói világuktól eltérően.
Természetesen a két szerkesztő, Neil Gaiman és Al Sarrantonio is szerepel egy-egy vadonatúj írással. A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent válogatás egyetlen hiányossága az, hogy egyik-másik történet fordítása mintha kissé hanyag volna. Ettől azonban a könyv még megteszi a hatását, ajánlható mindenkinek, aki stílusosan megírt megdöbbentésre vágyik, és nem riad vissza egy kis vértől a sötétben.
Neil Gaiman - Al Sarrantonio: 27 képtelen történet – Mesék felnőtteknek
Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kenessey Tamara
A „könnyed” szó talán elhamarkodott. A Mesék felnőtteknek alcímmel megjelent antológiát a hazánkban a Csillagporról, Coraline-ról és a Sandman-képregényekről ismert Neil Gaiman, és a legendás antológiaszerkesztő és horroríró Al Sarrantonio válogatta. Ez a két név pedig már önmagában elég a valósághajlításhoz.
27 történet, amelyek kifacsarják a realitást. Vagy azáltal, hogy hátborzongató új világokat teremtenek, jövőbe, múltba, párhuzamos síkokba rántva az olvasót, vagy az emberi elme megcsúszott rögeszméinek bolyongásán keresztül. A könyv tökéletes eszköz a külvilág kikapcsolására, történeteitől ugyanis megrendül a bizalom a valós és elképzelt közötti határvonal élességében. A valaki más halott lányát megszállottan kereső anya, a halászok filozófiájával vadászó gyilkos, a rock sztárrá avanzsált öregedő tűzisten, és a Télapóban radikálisan nem hívő férfi esetei mindennaposnak számítanak a könyv lapjain.
Az ítélkezést és felocsúdást legtöbbször az olvasóra bízzák. Ez olykor pusztán megmosolyogtat, vagy megrendítő, elgondolkodtató élményt nyújt, de helyet kaptak olyan novellák is, amelyeket csak erős idegzetű, horror szomjas olvasók élveznek majd igazán. Olyan írók mutatják be soha nem olvasott műveiket, mint Joyce Carol Oates, a Csokoládé-ról ismert Joanne Harris, Chuck Palahniuk, a Harcosok klubja írója, A nővérem húga szerzője, Jodi Picoult, Joe Hill, akinek a Szív alakú doboz-t köszönhetjük, és még sokan mások, teszik ezt akár megszokott írói világuktól eltérően.
Természetesen a két szerkesztő, Neil Gaiman és Al Sarrantonio is szerepel egy-egy vadonatúj írással. A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent válogatás egyetlen hiányossága az, hogy egyik-másik történet fordítása mintha kissé hanyag volna. Ettől azonban a könyv még megteszi a hatását, ajánlható mindenkinek, aki stílusosan megírt megdöbbentésre vágyik, és nem riad vissza egy kis vértől a sötétben.(kikötőonline.)
Kerekes Roadmovie Tamás
„Már eddig is túl sok ember halt bele,
hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”
Magyar Irodalom Rt.
Avarisz urai
David Rohl
Gold Book Kiadó
Derecen
A nyugati civilizáció legendás eredetének feltárása
Az Avarisz urai az ókori Görögország legendás hőskorának világába repít minket:
- Fény derül Egyiptom megszállói, a rejtélyes hükszoszok származására?
- Kiderül, hogy egy görög szárazföldről származó pelaszg hercegnő azonos Egyiptom egyik legnagyobb királynéjával?
- Bebizonyosodik, hogy a görög „sötétkor” csupán a helytelenül összeállított kronológia képzeletbeli szüleménye?
- Agamemnón trójai háborúja megfelelő régészeti kontextusba kerül?
- Homérosz Iliásza eposzhoz méltó történelmi keretet kap?
- Ismét bebizonyosodik, hogy a trójai hős, Aeneas volt a római civilizáció alapítója?
Az Avarisz urai egy utazás, aminek célja a nyugati világ legendás gyökereinek felkutatása.
Történetünk egy kis sziklasírban veszi kezdetét a Jordán völgyében, Jerikó elhagyatott romjai között. Innen indul a Földközi-tenger vidékének ókori országait és régészeti lelőhelyeit átívelő eposzi felfedezőutunk. Mire Józsua Jerikójától eljutunk Romulus Rómájáig, feltárul a kereszténység előtti múltunk valódi krónikája és olyan rendkívüli történelmi kép áll össze, amilyenről a tudósok korábban nem is álmodtak.
Úgy tűnik, az ókori Görögország és Róma irodalmát átható nyugati eposzok legendái valós történelmi alakok hőstettein és megtörtént eseményeken alapulnak. A bronzba öltözött harcosok hőskora valóban létezett, utolsó képviselőik Trója falainál harcoltak, miként Homérosz Iliászában áll.
A középső bronzkor kezdetén – kétezer évvel azelőtt, hogy Julius Caesart a római szenátusban meggyilkolták – új nép bukkant fel a történelem színpadán, és csatlakozott Mezopotámia és Egyiptom nagy civilizációihoz. Ezek az indoeurópai nyelvet beszélő harcos törzsek harci kocsikon érkeztek az északi hegyekből és síkságokról. Belőlük lettek később a hettiták, Mitanni árja királyai, és az Indus védikus hősei, a későbbi görög, perzsa és római birodalmak alapítói. Hőseiknek és hősnőiknek se szeri, se száma. Argosz mitikus királya, Inakhosz; lánya, a gyönyörű Ió hercegnő, aki egy egyiptomi fáraó felesége lett. Danaosz, a hükszosz uralkodó, annak a mükénéi dinasztiának az alapítója, ami az Agamemnón baljós csillagzat alatt indított trójai háborúja idején érte el hatalmi csúcspontját. Kadmosz, aki elhozta nyugatra az írás tudományát; a krétai Minósz, Knosszosz felséges királya, a Labirintus építtetője; Mopszosz, a harcos és tudós, aki III. Ramszesz idején hatalmas görög, filiszteus és anatóliai sereg élén Levantéba masírozott és vakmerő kísérletet tett Egyiptom elfoglalására. Róluk és számos társukról ma már legendák szólnak, az Avarisz urai oldalain azonban kiderül, hogy ezek a hősök ősi múltunk hús-vér történelmi alakjai voltak.
A SZERZŐ
David Rohl három sikerkönyv szerzője: Fáraók és királyok: A Biblia – a mítosztól a történelemig, Legendás civilizációk és Az elveszett testamentum: Az Éden kertjétől a fogságig – A Biblia népének ötezer éves történelme. Ezt a három kötetet kilenc különböző nyelvre fordították le. Az ő nevéhez kötődik a Fáraók és királyok című nemzetközileg elismert televíziós sorozat, valamint az Éden nyomában című dokumentumfilm. Jelenleg az utolsó simításokat végzi egy újabb régészéti sorozaton, ami Az egyiptomi teremtéstörténet címet viseli, és az egyiptomi civilizáció gyökereit kutatja. David a Keleti-sivatag terepfelmérését végző kutatócsoport igazgatója, amely az egyiptomi sivatagi sziklarajzok dokumentálását végzi a Nílus-völgy és a Vörös-tenger közötti területen. Ő a fő szervezője az Egyesült Királyságban és Egyiptomban megrendezett „Legenda-konferenciáknak”, és a világon mindenfelé tart előadásokat. David emellett kitűnő zenész, zeneszerző és zenei producer, a közelmúltban több televíziós dokumentumfilm-sorozathoz írt zenét.
Az új kronológia elméletét parázs viták kísérik mind a nyomtatott sajtóban, mind pedig a világhálón. David Rohl történelmi kutatásaival és zenei pályafutásával jelenleg több mint százezer internetes honlap foglalkozik.
Aki az ásót fogta: Jánosi Péter
- 1981-1988: egyiptológiai, történelmi és őstörténeti tanulmányok a Bécsi Egyetemen
- 1986: tanulmányok a berlini egyiptológiai intézetben
- 1987: tanulmányok a heidelbergi egyiptológiai intézetben
- 1988: az egyiptológia tudományának Ph.D. fokozata a Bécsi Egyetemen
- 1988-1989: az Osztrák Tudományos Akadémia kutatási asszisztense
- 1989-2001: a Bécsi Egyetem egyiptológiai intézetének tudományos munkatársa
- 2001: habilitáció a Bécsi Egyetemen
- 2006-2007: J. Clawson Mills munkatársa a Metropolitan Museum of Art egyiptomi művészet részlegében, New Yorkban[2]
Aki meg lapátolt:
David M. Rohl (Manchester, 1950. szeptember 12.) brit egyiptológus, az Institute for the Study of Interdisciplinary Sciences (ISIS) volt igazgatója. Az 1980-as évek elejétől az ókori Egyiptom és Izrael kronológiai viszonyainak újragondolásával, új periodizáció és időrend felállításával foglalkozik. Jelenleg a spanyolországi Marina Alta városában él és dolgozik.
Élete és munkássága]
Nyilvános szereplését 1968-ban egy rockzenekarban kezdte, amelynek Sign of Life volt a neve, később pedig Ankh. 1970-ben elvégezte az Institute of Incorporated Photographers fotográfusi szakát, majd új rockzenekart alapított, a Mandalaband nevűt, ami 1975-ben és 1978-ban két albumot is megjelentetett. 1974-től hangmérnökként dogozott.
Az ISIS 1985-ös alapításakor annak első igazgatója lett, a következő évtől a Journal of the Ancient Chronology Forum szerkesztője. 1988 és 1990 között szerezte meg egyiptológusi diplomáját a londoni University College-ben. Disszertációjának témája az egyiptomi Harmadik Átmeneti Kor kronológiájának felülvizsgálatáról szólt. Elnöke lett a Sussex Egyiptológiai Társaságnak (SES), és szerkesztője az Eastern Desert Survey Riportnak. 1990-től az egyiptomi keleti sivatag régészeti felmérésének vezetője. 1995-ben jelent meg a Fáraók és királyok című könyve, amely egy csapásra ismertté tette a nevét régészkörökben is, és a szélesebb érdeklődők körében is.
Ebben a könyvében a Közel-Kelet új kronológiai rendszerét javasolja bőséges indoklással. Az egyiptológusok körében nem elfogadott az álláspontja, bár új szemléletmódja már most érezhető lassú változásokat hozott az egyiptológia tudományába. Ezek közé tartozik, hogy ma már kevesen gondolják komolyan a bibliai Sisák király és az egyiptomi I. Sesonk azonosítását. Már korábban is biztosak voltak az egyiptológusok abban, hogy az egyiptomi harmadik átmeneti kor néven nevezett korszak egyes uralkodóházai egyidőben trónoltak, de annak mértéke erősen vitatott. Rohl sokkal nagyobb átfedést tesz fel, mint azt korábban gondolták.
Bibliográfia ]
- Fáraók és királyok: A Biblia - mítosz és valóság (1995)
- Legend: The Genesis of Civilization (1998)
- The Lost Testament: From Eden to Exile - The Five-Thousand-Year history of the People of the Bible (2003)
- The Lords of Avaris: Uncovering the Legendary Origins of Western Civilization (2007)
- Aki meg mindezt öszveszette, teremtette, búráját neki
Kerekes Tamás
Arthur C. Clarke A Mars titka
Metropolis Media Kiadó
Leszáll egy idegen űrhajó. A földi fogadóbizottság szeme láttára háromlábú, háromfejű lények lépnek ki belőle. Felállítják a tolmácsgépet és megkezdik a párbeszédet.
- Honnan jönnek?
- Kétmillió fényév, Zoak.
- Nálatok mindenkinek három lába van?
- Talaj egyenetlen, biztos járás.
- És mindenkinek három keze van?
- Dinnye, fő étel. Kettő fog, egy kanalaz.
- És mindenki három fejű?
- Speciális idegi tagozódás. Bal fej, tudomány. Jobb fej, művészet. Középső fej, koordináció.
- És nálatok mindenki ilyen kis furcsa fejfedőt hord?
- Csak a zsidók.
Nézze meg Arthur C. Clarke A Mars titka c. sci-fi könyvéhez készült trailert
A kiadó
Az emberiség túljutott az űr meghódításának első korszakán, a Föld körül keringő orbitális állomásokról továbblépett a Naprendszer szomszédos égitestjeire.
Martin Gibson, a sikeres SF-író a Marsra utazik, hogy beszámoljon az ottani kolónia életéről. Megérkezve azonban egyre több furcsasággal szembesül. A telep vezetői, akik eredetileg a hírverés által minél több embernek akartak kedvet csinálni az áttelepüléshez, most titkolózni látszanak. Sem a bolygó, sem az ott élők nem egészen olyanok, amilyennek az író várta őket.
Lehet, hogy a Mars korántsem annyira lakatlan, mint korábban hitték? És vajon miért nyilvánították hirtelenjében karanténná Phobos nevű holdját?
Az SF világszerte legismertebb nagymestere kicsit saját magát, álmait és vágyait írta bele ebbe a korai regényébe, amely döbbenetesen előlegezi meg későbbi munkásságának legmaradandóbb ötleteit, motívumait.
Részlet
A. C. CLARKE
A MARS TITKA
1
– Úgy, szóval ez az első alkalom, hogy felszáll – mondta a pilóta kényelmesen hátradőlve. Kezét tarkóján összekulcsolta, miközben hanyagul előre-hátra himbálódzott az ülésben. Ez azonban nem nyugtatta meg utasát.
– Igen – válaszolta Martin Gibson, szemét továbbra is a kronométer mutatójára szögezve.
– Mindjárt gondoltam. Ez a rész a történeteiben mindig elég gyenge, főleg amikor a gyorsulás következtében beálló ájulásról ír. Miért is írnak az emberek ilyen képtelenségeket, ezzel csak az üzletnek ártanak!
– Sajnálom – vonta meg a vállát Gibson. – De azt hiszem, a régebbi írásaimra gondol. Akkor még nem indult meg az űrhajózás, így a fantáziámat kellett használnom.
– Meglehet – mondta a pilóta némi rosszmájúsággal. A legcsekélyebb figyelmet sem fordította a műszerfalra, pedig az indulásig már csak két perc volt hátra. – Gondolom, vicces lehet, hogy miután már annyit írt erről, most maga is kipróbálja.
A „vicces” jelző – vélte Gibson – nemigen felel meg a valóságnak, de megértette a másik nézőpontját. Jó néhány regényhőse – még a gonosztevők is – ilyen helyzetben merev, hipnotizált tekintettel követte a másodpercmutató könyörtelen útját, izgatottan várva, hogy a rakéta néhány pillanat múlva kirepítse a végtelenbe. És most – mint általában történni szokott, ha valaki kivárja az időt – a valóság utolérte a képzeletet. Ugyanabban a helyzetben találta magát; mindössze kilencven másodperc választotta el a nagy pillanattól. Valóban vicces volt; a költői igazságszolgáltatás ragyogó esete.
A pilóta ránézett, láthatóan kitalálta gondolatait. Majd jókedvűen elvigyorodott.
– Nehogy megijedjen a saját történeteitől! Én egyszer fogadásból állva vártam meg az indulás pillanatát. Persze pokoli ostobaság volt.
– Nem félek – felelte Gibson, felesleges hangsúlyt adva kijelentésének.
A pilóta kételkedőn hümmögött, és lehajolt, hogy az órára pillantson. A másodpercmutatónak még egy kört kellett megtennie.
– Én nem kapaszkodnék így az ülésbe. Berillium-mangán. El talál görbülni.
Gibson szégyenlősen elengedte az ülés karját. Rádöbbent, mennyire mesterkéltek a válaszreakciói. Ettől azonban nem voltak kevésbé valódiak.
– Természetesen nem lenne valami kellemes, ha néhány másodpercnél tovább tartana ez az állapot – mondta a pilóta, még mindig kényelmesen ülve, de Gibson megfigyelte, hogy pillantása már a műszerfalra szegeződik. – Aha, beindultak az üzemanyag-szivattyúk. Ne aggódjon, ha furcsa dolgok történnek a függőleges iránnyal, s csak hagyja az ülést lengeni. Hunyja be a szemét, ha ez segít. (Hallani lehetett már a gyújtórakétákat.) Még körülbelül tíz másodperc, amire elérjük a teljes nyomást; igazán nincs ebben semmi, eltekintve a hanghatástól. El kell viselnie ezt! AZT MONDTAM, EL KELL VISELNIE EZT!
A Mars titka egy az egyben felidézi a sci-fi aranykorát, amikor remek írók remek történetekkel szórakoztatták a rajongókat, s mintegy mellékesen új magasságokba emelték a műfajt.
Természetesen egy percig sem állítható, hogy ez a regény Clarke életművének legjobbja,.
Elvégre ki ne szeretne új utakon járni, s nem a korábbi generációk által belakott helyeken élni? Ott lenni, amikor valami új történik, ahol az alkotó szellem, amely kiszabadul a steril laborból, teremtő munkához lát? Elvégre kultúrkörünkben sokáig vallásként hangoztatták: a tudomány mindenre képes, s az emberiség minden problémáját megoldja.
Clarke szerint a tudomány még az emberekre is jó hatással van, hiszen a marsi telepesekből a legjobbat hozza ki a technikai fejlődés által lehetővé tett feladat: egy új bolygó lakhatóvá tétele, benépesítése.
Nem csoda, ha a szereplők kellő öntudattal egyenesen az amerikai telepesekhez hasonlítják magukat, akik hajdanán meghódították a vadont, és civilizált hellyé változtatták azt. Abban is nyilvánvaló a hasonlóság szellemi örököseikkel, hogy egyaránt az élőhely alapos megváltozatása a cél, nem pedig annak megőrzése, nemzeti park létrehozása – még jó, hogy a Marson nincsenek őslakos indiánok.
A regény számos üzenete közül a legfontosabb talán, hogy az emberiségnek el kell hagynia szülőbolygóját, s kilépnie az űrbe. Ez a gondolat napjainkban sajnos még mindig messze van a megvalósulástól. Nagyon fura volt most, 2011-ben lapozgatni a könyvet, amikor gyakorlatilag majdnem ugyanolyan messze vagyunk a nagyméretű, önellátó űrállomások megvalósításától, mint Ciolkovszkij idején.
A regény 1957-ben már megjelent magyarul, s ettől a mostani kiadás csak apróságokban tér el. Itt-ott átfogalmazódtak mondatok, Squeak elnevezése Kvakra változott, s helyenként a tördelés is más – de ezúttal is Pethő Tibor fordítása szolgált alapul, amivel alapvetően nincs baj.
Mindent összevetve A Mars titka egy kellemesen szórakoztató sci-fi, telve optimizmussal, mára idejétmúlt Mars elképzelésekkel és kissé sematikus karakterekkel. A világűr benépesítése Clarke számára éppoly természetes, miként a tudomány és az amerikai életforma minden nehézségen diadalmaskodó mibenléte is. (www.ekultura.hu)
többszörös Nebula- és Hugo-díjas sci-fi író első regénye egy nagyszerű kaland keretén belül kalauzol el minket a Marsra, ahol a vörös bolygó titkára is fény derül.
A Mars mindig is nagy hatást gyakorolt az emberi képzelőerőre, így rengeteg történet született a marslakókról. Ez az elképzelés ragadta meg Arthur C. Clarke-ot is. A Mars titka volt Clarke első teljes terjedelmű regénye, mely nyomtatásban is megjelent 1951-ben, The Sands of Mars címmel. Az első magyar kiadás hat év múlva jelent meg a Bibliotheca kiadó jóvoltából. A jelenlegi Galaktika/Metropolis Media 2011-es kiadás pedig egy alaposan átdolgozott és kibővített változata, ezzel tisztelegve a 2008-ban elhunyt író előtt.
Clarke kicsit saját magát képzeli főhőse szerepébe, ugyanis Martin Gibson, a sikeres sci-fi író azt a feladatot kapja, hogy beszámoljon a marsi kolónia mindennapjairól. Így egy olyan ember szemszögén keresztül kalandozhatunk az űrben, aki maga is először jár ott, ezáltal sokkal jobban bele tudja élni magát az olvasó. Igaz Gibson útitársai először sokat ugratják az írót, aki nem egészen így képzelte az űrutazást, és az első napokban bizony vannak nehézségei. Azonban mire elérik a Vörös bolygót már szinte rutinos űrhajósként közlekedik a súlytalanságban. Megérkezéskor a telep vezetői, akik eddig azon fáradoztak, hogy népszerűsítsék kolóniájukat és minél több ember ellátogasson a Marsra, most titkolózni látszanak. Vajon mit rejtegetnek a marsi vezetők?
A regény eleje kicsit nehézkesen indul, és igazából nem is nagyon történik semmi. Egy egyszerű kalandos űrrepülésnél nem tartogat többet. Már-már a csalódottság jelei látszottak rajtam, ám a regény hihetetlen hangulatának köszönhetően mégsem tudtam letenni a könyvet. Az ember tényleg ott érzi magát az űrben Gibsonékkal. A beleélést tovább erősítik az egyszerű mondatok, melynek következtében sokkal könnyebben halad az olvasmányban az ember. Így az ilyenkor szokásos űrállomások felfedezése és bolygók nézegetése mégis élvezetes. Ha nem is izgalmas, de mindenképpen érdekes főhősünk jellemfejlődése, aki az idő előrehaladtával egyre jobban kiismeri magát a súlytalanságban és barátságokat köt társaival.
A Marsa érkezéskor viszont hatalmasat fordul a regény. Máris felvetődnek az első kérdések, amelyek megválaszolására egészen a regény végéig kell várnunk. A Naprendszer 4. bolygóján létesített kolónia teljesen hiteles, annak ellenére is, hogy miután Clarke megírta regényét, rengeteg dolgot megcáfoltak az űrszondák. A változatos karaktereknek és barangolásoknak köszönhetően, amúgy sem fog senki se ezzel törődni. A dolgok azonban itt nem állnak meg, ahogy haladunk a regény vége felé, az egész úgy lesz egyre jobb és jobb. A felbukkanó titkok végig ott motoszkálnak a fejünkben, és miközben főhősünk a Mars titkára összpontosít, saját múltjában is érdekes fejleményre bukkan. Miközben pedig tudósításokat ír a Földieknek, annál jobban nő szívéhez a vörös bolygó.
A viszonylag nehézkes belerázódástól eltekintve a regény egyszerűen fantasztikusra sikeredett. Clarke egy teljesen váratlan befejezést talált első könyvének, mely egészen biztos, hogy nem csak engem varázsolt el. A könyv minden sci-fi rajongónak kötelező darab, de bátran merem ajánlani azoknak is, akik csak most ismerkednek a műfajjal. Garantáltan nem fog egyik csoport sem csalódni benne. Clarke nagyszerű alapokat fektetett le már az első regényével a későbbi munkásságához.(www.konyvbagoly.hu)
Megkérdezik a magyart, az oroszt és az amerikait, mennyiért lövetnék ki magukat az űrbe.
- Én harmincezer dollárért!
- És mit kezdesz harmincezer dollárral?
- Először is adnék tízezret a gyereknek, tízet a feleségemnek, tízet pedig megtartanék.
- És te, amerikai, mennyiért lövetnéd ki magad az űrbe?
- Hatvanezer dollárért.
- És mit kezdenél hatvanezer dollárral?
- Először is adnék húszat a gyereknek, húszat a feleségemnek, húszat pedig megtartanék.
- Hát te, magyar, mennyiért lövetnéd ki magad az űrbe?
- Kilencvenezer dollárért!
- És mit kezdesz kilencvenezer dollárral?
- Adnék neked harmincat, mert te szerezted az üzletet, harmincat megtartanék, harmincért meg kilőnénk a Vologyát!
Összeállította Kerekes Tamás
C. Clarke - F. Pohl: Végső bizonyítás
Metropolis Média Kiadó
Kicsit hasonlít a Sapirelli csatornák bizonyítása körül kialakult gyilkossági kísérletre, Dan Brown modorában, de a másik „entitással”, földönkívüliekkel való viszony, a Föld fenyegetettsége révén végül is sikeresebb művet hozott létre a két narratív szál összecsengése révén. Hisz megjelennek a gépenkívüliek, a protezoárok, gigalakták, s kapcsolatba lépnek a fiatal indiai matematikussal, a főhőssel.
A kötetről írtak vastagon:
Általában gyenge hattyúdalnak titulálják a regényt, ami egy kicsit jobb, mint a regény kritikusai gondolják. Mindenképp a stranszatyorban a helye.
(Kerekes Tamás)
(Pierre de Fermat francia műkedvelő matematikus 1637-ben ezt írta egy tudományos kötet margójára: ,,Egy köböt pedig lehetetlen szétbontani két köbre, egy negyedik hatványt két negyedik hatványra, és általában a négyzet kivételével egy hatványt ugyanolyan két hatványra. Erre találtam egy valóban csodálatos bizonyítást, de a lapszél túl keskeny ahhoz, hogy befogadja." Mivel megoldását máshol sem jegyezte föl, útjára indított egy legendát, amely évszázadokon keresztül kísértette a matematikusokat. A ,,Nagy Fermat-sejtés" bizonyítása végül 1995-ben sikerült Andrew Wilesnak, de csupán olyan eszközökkel, amelyek a 17. századi tudósnak nem álltak rendelkezésére.
Amikor egy lelkes fiatal Srí Lanka-i fiú, Randzsit Szubramanian rábukkan az eredeti megoldásra, világszerte zseninek kiáltják ki, hírnév és vagyon hull az ölébe, de boldogsága nem tart sokáig. A legkülönbözőbb hatóságok és titkos szervezetek akarják soraikba toborozni, hogy kihasználhassák rendkívüli matematikai tehetségét.
És mindeközben egy hatalmas idegen flotta tart a Föld felé, hogy elpusztítsa a magenergia birtokába jutott, potenciálisan veszedelmes új fajt. Az emberiségnek saját maga és a galaxis többi értelmes lénye számára is be kell bizonyítania, hogy érdemes a fennmaradásra. És ebben az újabb bizonyításban is kulcsfontosságú szerep jut Randzsitnak.
Az SF két Nagymesterének közös meséje maga is bizonyíték arra, hogy jövőnk záloga a tudomány és a racionális gondolkodás. Mert az emberi elménél, ha jó célra használják, nincs csodálatosabb.
,,Méltó lezárása Clarke életművének, és emlékeztető, hogy Pohl még 70 évnyi írás után is mestersége teljében van."
- San Francisco Chronicle
,,Ez a könyv egy sor bámulatos ötlettel szembesíti szimpatikus, hiteles emberi szereplőit."
- SF Reviews
Általában leszedik a kötetről a keresztvizet
De hogyan lehet összehozni a két egymástól távol álló problémát? Ezzel bizony a szerzőpáros is gondban volt. Mert igaz ugyan, hogy Randzsit gyerekkori barátja, Gamini révén kapcsolatban áll a Pax Fidem nevű szervezettel, melynek célja a világbéke megteremtése a birtokukban álló szuperfegyver segítségével, de a matematikai problémának semmi köze a világ megmentéséhez. Ráadásul a megmenekülés is elég kurtán-furcsán következik be: a szupercivilizáció úgy dönt, hogy talán mégsem kell kiirtani az embert.
A regény tele van a szerzőktől már ismert ötletekkel. A gigalakták szupercivilizációja az Elsőszülöttteket idézi, más idegen fajok a hícsíkkel mutatnak párhuzamot. Természetesen előkerül a műben az űrfelvonó is, ahogy a napvitorlások is, ez utóbbiak ábrázolásához jelentős részben beemelik Clarke hasonló című novelláját is. Az egyik főszereplőt halála után Robinette Broadheadhez hasonlóan digitális formában élesztik újjá, és persze a történet túlnyomó része Srí Lankán játszódik. Új ötlet sajnos kevés van a műben.
A regény igazi gyengéje a magánéleti szál. Kezdeti problémák után Randzsitnak és élete párjának, Myrának szinte minden sikerül: idilli boldogságban élnek, ami nem is lenne baj, ha nem száz oldalakat pazarolnának ennek ábrázolására az írók. Párbeszédeik többsége életszerűtlen: évek óta nem látják egymást és a második mondatban már tudományos kérdésekről tárgyalnak. A feszültséget annak kellene fenntartania, hogy kb. húsz oldalanként megtudjuk, már megint aggasztó dolgokat láttak a híradóban. Lányuk, Natasha esetében különösen giccses romantikus történetté válik a mese: nem elég, hogy ő nyeri az első Holdon rendezett olimpia repülőversenyét (sic!), még az első napvitorlásverseny mezőnyébe is bekerül. A mű legérdekesebb részei azok a matematikai játékok, melyeket az olvasó Randzsit előadásában megismerhet, de a Szubramanian-házaspár külföldi útjai néha egy bédekker leírásait idézik.
A politikai és magánéleti ellentétek nem elég árnyaltak: az államok között is jól meg lehet különböztetni jókat és rosszakat, az embereknél meg különösen. Így Észak-Korea, Kolumbia és Venezuela rászolgált az elektronikus és hadi infrastruktúrájukat romba döntő csapásra, de az Egyesült Államok is megkapja megérdemelt büntetését ‒ igaz, nem a Pax Fidemtől. A karakterek abszolút nem életszerűek, néha furcsa szituációkba is hozzák őket az írók: egy idős szerzetes látogatásának a regényben egyetlen oka, hogy az olvasó megtudja, milyen ügyes kis autója van.
Mint azt a regény egy német kritikusa megfogalmazta, a szerzők célja az lehetett, hogy “írjanak valami kedveset”. Ez tulajdonképpen sikerült, a regényben rengeteg szimpatikus alakkal találkozunk, akik tökéletes harmóniában élnek. De egy jó regényt a jól ábrázolt konfliktusok éltetnek, azoknak pedig a Végső bizonyítás híján van. Sajnos ezt a könyvet csak a szerzőpáros nevével lehet eladni, a tartalma kevés hozzá.( sfmag.hu)
A gondok ott kezdődnek, hogy a Végső bizonyítás csak nagyon sok jóindulattal nevezhető sci-finek. Tulajdonképpen a négyszázadik oldalig egyáltalán nem, legfeljebb jövőben játszódó (bár ez sem biztos, majd később még visszatérek rá) életrajzi regénynek, amibe olykor-olykor kósza földönkívüliek is befigyelnek. A történethez nekik azonban nem sok közük van, hiszen az Randzsit Szubramanian különlegesnek egyáltalán nem nevezhető életének álmosító krónikája. Ez a jóravaló Sri Lanka-i fiatalember azon embertársaink közé tartozik, akikkel egész életükben egyetlen valamirevaló dolog történt, de azzal megcsinálták a szerencséjüket halálukig. Randzsit életének zenitje az volt, amikor bizonyítást talált Fermat sejtésére, és ezzel világhírű matematikussá vált. Amúgy viszont egyetemre járt, megházasodott, dolgozott, gyereket nemzett – mint nagyjából bárki. Az egész könyv élvezeti értékét hazavágja, hogy főhőse egy unalmas, sótlan alak, aki sorsdöntő pillanatokban is csak egy-egy bugyuta „hupszot” tud kipréselni magából. Randzsit Szubramanian semmilyen jelentős jellemfejlődésen nem megy keresztül, és regényes kalandokba se igazán keveredik. A könyv többi szereplője még nála is vázlatszerűbb, és többségük sajnos igencsak papírízű. Ha már az emberek ilyen kidolgozatlanok, akkor legalább az alienekre biztos sok idő maradt – gondolhatnánk -, de ez nem így van. Szó mi szó, az ő leírásukban legalább vannak izgalmas és eredeti részek, de azért jó lett volna mélyebben is a fejükbe, lelkükbe látni.
Persze a könyv célja igen egyértelmű: az erőszakos, önpusztító emberiség ostorozása és a tudomány méltatása. Így aztán a Szubramanian-család történetét rendszeres időközönként megszakítják matematika feladványok és tudományos kérdések. Ez a jobbik eset, és a könyv néhány legjobb pillanata is ezekhez köthető, mert a harmadik szál viszont azt hivatott bemutatni, hogy micsoda ocsmány világban élünk, és hogy a világ országait micsoda közveszélyes pszichopaták irányítják (az UFO-k is azért jönnek, hogy elpusztítsák az atomfegyverekkel őrült módjára hadonászó emberiséget). Az a probléma, hogy ezt tudjuk anélkül is, hogy Clarke és Pohl harmincoldalanként a szánkba rágná. Hosszú-hosszú leírások a közel-keleti, a dél-amerikai, az afrikai helyzetről vagy éppen az új észak-koreai diktátorról. Ez semmi több, mint felületes politikai rizsa, és mint ilyen kevés helye van egy sci-fiben. A vége felé még az USA és úgy általában a nagyhatalmi politika is megkapja a magáét – ami ugyan szép-szép, de lerágott csont. És itt térnék vissza arra, hogy mikor is játszódik ez a regény. A high-tech cuccok és néhány elejtett megjegyzésből arra következtethetnénk, hogy az igencsak távoli jövőben. Ennek viszont jócskán ellentmond, hogy Kuba elnöke továbbra is Fidel Castro, és hogy Németország nem ENSZ-tag. Talán egy alternatív világot akartak teremteni az alkotók? Akkor viszont az üzenet nem rólunk szól, ennélfogva céltalan.
Ha a kedves olvasó nagy nehezen átrágja magát az első négyszáz oldalon, akkor megérkezik oda, ami miatt megvette a könyvet. A címben szereplő bizonyítás ugyanis ekkor bukkan fel először, aztán körülbelül húsz oldal után egy hihetetlen ostoba és naiv megoldással el is tűnik. Az eddig csigatempóban vánszorgó regény pedig hirtelen felpörög, és a maradék száz oldalban ledarál minden tudnivalót, izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat vet fel, hogy aztán egyet se fejtsen ki. Ki érti ezt? Az elején szinte naplószerűen értesülünk Randzsit életének minden mozzanatáról, és amikor végre valahára valami tényleg egyedi és érdekfeszítő történik vele és az emberiséggel, vége az előadásnak.
A Végső bizonyítás minden jó szándéka ellenére – sajnos ki kell mondani – a Clarke-életmű egyik leggyengébb darabja. Végtelenül szomorú, hogy egyben az utolsó befejezett műve is. Nyilván nehéz ennyi szorgos év után bármi újjal előrukkolni, de titkon az ember bízott benne, hogy a két szerző együttműködéséből születhet valami értékes és érdekes. (kikotoonline.hu)
A Végső bizonyítás remek példája annak, amikor egy könyv egyszerre túl sok és túl kevés- A sok, önmagában is erős és kihívást jelentő téma és történetszál egymást akadályozza, az írók pedig mintha meg sem próbálnák szorosabbra fogni a gyeplőt. Dagályos stílusban ecsetelik Radzsit kalandjait (ráadásul helyenként azzal a tipikus bosszantó, a fiatalságot barátságosan leegyszerűsítő, így lekezelő stílusban). Miközben az egész Földet érintő politikai játszmák Disznófejű Nagyurai és az idegen fajok képviselői egyaránt sablonos, gyerekesen leegyszerűsített papírmasé figurákként jelennek meg, ide-oda tipegve asszisztálva az érthetetlenül befolyásossá váló főszereplőknek, akik a világ közepén - Srí Lankán - állva megmentik a világot (lényegében nem csinálva semmit.(geekz.hu)
Összeállította Kerekes Tamás
William Gibson
Nyomtalanul
Metropolis Media Kiadó
Hollis Henry, az egykori rockzenész és újságíró, valamint Milgrim, a privátszféráját megszállottan óvó kriptológus új megbízást kap a mérhetetlenül gazdag Hubertus Bigendtől: ki kell nyomozniuk, ki áll egy lopva terjedő, forradalmi divatirányzat mögött. Bigend a névtelen segítségével akar ugyanis betörni a katonai ruházat válságbiztos üzletágába. Csakhogy a divatzseni szolgálataira más is igényt tart, szóval Hollisnak és Milgrimnek a nyomozás mellett már hamarosan a bőrét is mentenie kell. Hogy a hadsereg és a fegyverkereskedők frontvonalai közé tévedt két kisember élve megúszhatja-e nagy kalandját, arra talán a világ minden pénze sem garancia.
A Neurománccal világhírűvé vált szerző Blue Ant-trilógiájának (Trendvadász, Árnyvilág) zárókötetében olyan időszerű témákat vizsgál, mint a hekkerkultúra, a megfigyelés és a személyes szabadság kérdése és a vírusmarketing. Mindezt egy izgalmas, gondolatébresztő thrillerbe ágyazva.
,,Jó szeme a furcsaságokra az eseményeket egészen bizarr megvilágításba helyezi."
- New Yorker
,,Hátborzongató Gibsonnak az a képessége, amivel rátapint társadalmunk legizgalmasabb pontjaira."
- Atlanta Journal-Constitution
,,William Gibson félelmetesen gyönyörű mondatokat alkot, a tömegek igazi költője."
- San Francisco Examiner & Chronicle
A kiadó
Hátborzongató Gibsonnak az a képessége, ahogy rátapint jelenkori társadalmunk legizgalmasabb részleteire – méltatta őt egy neves amerikai lap, és ezzel nem is lehet vitába szállni. Miközben bármennyire is szeretnénk marasztalni a cyberpunk vonásait, kénytelenek vagyunk beletörődni a változásba, elfogadni, hogy már-már ott tartunk, amit azok a regények megjósoltak, és beismerni, hogy Gibsonnak volt igaza, amikor ezt a változást követve új irányokat, új ötleteket keresett.
A legutóbbi három regénye – amelyeket együttesen a Blue Ant trilógiaként szoktak emlegetni – már teljességgel ebben a szellemben készült. Amikor a Trendvadászt és az Árnyvilágot olvastam, egyáltalán nem tetszett ez a változás. Hiányoltam azt a hangulatot, amit a Sprawl-trilógia regényeiben megismertem és megszerettem, ráadásul ez a két könyv közel sem mutatta azokat a lenyűgöző gibsoni stílusjegyeket, amiért oly sokra tartják őt. Ilyen előzmények után meglehetősen óvatosan fogadtam a trilógia záró kötetének megjelenését. Az Árnyvilág zagyva és meglepően ötlettelen története után nem igazán voltam meggyőződve arról, hogy e trilógia lezárásaként Gibson képes lesz ezt a szétszórt egyveleget összerendezni, és fogyasztható történetté formálni. Ám szerencsére az egykori cyberpunk nagymester megmutatta, hogy miért még mindig ő az egyik legjobb író a modern fantasztikus irodalom világában.
A Nyomtalanul (Zero History) cselekményében visszatérnek az előző regényben megismert szereplők – Hollis Henry, az egykori rock énekes és Milgrim, a drogfüggőségéből lassan felépülő, kissé zavaros személyiségű kódfejtő –, hogy a svájci multimilliomos üzletember, Hubertus Bigend megbízásából újabb hajmeresztő, titokzatos, és természetesen roppant veszélyes munkába fogjanak. Ezúttal a névtelenség homályában terjedő új divatirányzatok feltérképezése körül bonyolódik a cselekmény, ugyanis Bigend az ismeretlenség segítségével és felhasználásával szeretne betörni a katonai ruházat rendkívül jövedelmező üzletágába. Ám hamarosan kiderül, hogy nemcsak a svájci az egyetlen üzletember, aki ebben a szegmensben szeretne tetemes haszonra szert tenni, ezért a titokzatos tervező személye után kutató Hollis és Milgrim egyre mélyebbre keveredik a tisztátalan eszközöket sem nélkülöző ügyletben. Egy ponton túl pedig már sokkal inkább a saját irhájukat kell menteniük a hadsereg, és nem utolsó sorban néhány fegyverkereskedő elől. Ha jól belegondolunk, ez nem egy elképesztően izgalmas alaphelyzet, viszont Gibson képes úgy formálni a környezetet, hogy mégsem unatkozunk.
Az előző kötetekhez képest hatalmas fejlődést, hogy a Nyomtalanul sokkal összeszedettebb regény. Természetesen a cselekmény ebben az esetben is több szálon fut eleinte, de nem érezzük ezeket egymástól teljesen függetlennek, hiszen időről időre vannak kereszteződések, ahol egy pillanatra minden összeolvad. Nincs feszült sodrás, nincs túl nagy izgalom, de mégis halad előre a cselekmény, és mi egyre csak tovább lapozunk, hogy kiderüljön, hogyan alakul tovább hőseink sorsa. Néhol azért akad egy-két homályosabb folt, amiről pontosan nem derül ki, hogy milyen funkciót betöltendő került bele a történet fonalába, de ezek nem olyan döntő jelentőségűek, hogy emiatt a fő csapásirány eltérüljön, vagy megakadjon. Sajnos a végkifejlet közel sem olyan élvezetes, mint számítanánk rá, és talán túlságosan is kiszámítható, de még ezzel együtt is nyugodtan állíthatjuk, hogy Gibson közel a maximumot hozta ki az erős közepes ötletből. Csupán a végső lezárás lett suta és klisészerű, de ez összességében nem ront a történet teljesítményén.
Ami igazán fogyaszthatóvá teszi a regényt, az a szereplők hirtelen életre kelése. Bár sokat közülük megismerhettünk már az előző részben, akkor azonban inkább érezhettük őket bábuknak, akik egy megszabott kötélpályán képesek csak mozogni, mint valószerű alakoknak. Talán Gibson is rájött erre, mert láthatóan gondosabban, több figyelemmel építette bele a történetbe a karaktereket. Hollis nem sokat változott, most is az a tétovaság lengi körül, ami általában a zenéléstől visszavonult, ám a helyüket mégsem találó énekesekre jellemző, de épp emiatt szerethető karakter. Átérezzük, hogy mennyire terhes számára, hogy a svájcinak kénytelen dolgozni, és esetleg még szorítunk is neki, hogy a sarkára állva kijelentse, felmond. A volt zenésztárs, Heidi felbukkanása szerintem jó adalék. A vad, szókimondó ex-dobos afféle árnyék Hollis mellett, aki próbálja kisebb-nagyobb lökésekkel a megfelelő irányba terelni barátnőjét, és nem mellesleg kihúzza néhányszor a slamasztikából a többieket. Az előző kötethez képest talán Milgrim alakja ment keresztül a legnagyobb – és előnyös – változáson. Rajta keresztül megtapasztalhatjuk, milyen lehet egy teljesen zárt, álomszerű világból hirtelen belecsöppenni a valóságba, és újra megtanulni mindent, korlátok, szorongások nélkül cselekedni, és megtapasztalni egy olyan érzést, amit korábban még sosem ismert. Bigend végre olyanná vált, amilyennek eredetileg is lennie kellett volna – titokzatos, látszólag érinthetetlen, de mégis sebezhető, megrendíthető és elbizonytalanítható. Kicsit hasonlít a Neurománcból megismert Armitage-ra – elegáns, rejtélyes, de mégis minden szaván érezhető, hogy ő diktál, és veszélyessé válhat, ha esetleg nem az elképzelései szerint alakulnak a dolgok. Rajtuk kívül még sok színes egyéniség jelenik, akiktől élővé változik a környezet, illetve visszatér az előző kötetből Bobby Chombo és Garreth, valamint az első regényre is kapunk néhány utalást, hogy minden összeálljon egy kerek egésszé.
Ha önmagában nézzük, akkor a Nyomtalanul egy erős közepes történet, meglepően jó hangulattal és gazdag, jól kidolgozott karakterekkel. Viszont ha a teljes trilógia ismeretében viszonyítunk, akkor a befejező kötet klasszisokkal jobb az előzményeknél. Ennek fényében érdemes lehet végigolvasni a teljes trilógiát, hogy képet kapjunk arról, milyennek látja Gibson a világunkat, amely ugyan a jelen, de már ott kopogtat az ajtaján a jövő. Érdekes, elgondolkodtató, és talán tanulságos is. Azonban most, hogy ez a sorozat véget ért, kíváncsi lennék, hogy Gibson milyen témát kezd majd boncolgatni – talán újra elkalandozik a távolabbi, sötétebb és durvább jövő felé, de lehet, hogy csak ismét rávilágít egy olyan pontjára a mai világunknak, amelyről nem is gondoltuk volna, hogy milyen lehetőségeket, titkokat, veszélyeket rejt. Egy biztos, a Nyomtalanul bebizonyította, hogy még nem felejtett el regény írni a cyberpunk mestere, így bizakodva várom a következő könyvét.(fictionkult.hu)
Gibson írói módszere valójában jelentősen alig módosult a Neurománc óta – azért a Nyomtalanulban is ugyanúgy kavarás van, csapatépítés, belső áruló, nagy konspirátor, lehallgatás és megfigyelés oda-vissza, és persze hogy kiderül a végén: nemcsak piti célok. De mindezeken túl remek mondatok is: atmoszférát és figurákat eddig is zsigerből tálalt az író, e tekintetben sosem szorult szoftverfrissítésre, a legtöbbet a stílusa finomult az idővel, egyre pontosabb, plasztikusabb mondatokban tálalja világműködés-fejtő vízióit.
Hollis Henry, az egykor igen sikeres banda, a Curfew énekesnője és Milgrim, az elvonóról frissen szabadult egykori drogos csak azért ismerheti egymást, mert mindketten a milliárdos Hubertus Bigendnek dolgoznak – úgy látszik ugyanazon az ügyön. Fel kell kutatniuk a fű alatt, minden marketing nélkül terjedő ruhamárka: a Gabriel Hounds megalkotóját, mivel Bigend be akar törni a katonai ruházat piacára, és ehhez remek alap volna az időtlenséget sugárzó, trendektől független titkos márka. Persze erre a piacra nemcsak neki fáj a foga, és hőseink hamar egy kiteljesedő konfliktus első vonalában találják magukat. Még jó, hogy Milgrim képtelenül részletgazdagon figyel meg és jegyez meg részleteket. És jó, hogy Hollis exbarátja, Garreth nemcsak bázisugró – mert egyéb képességeire is szükség lesz, hogy hőseink megúszhassák a kalandot.
A Blue Ant trilógia befejező kötetének a legnagyobb erénye, hogy ügyetlenek a hősei – a legprofibbak is bakiznak néha, és ebben a könyvben szinte kötelezően. Az apróbb-nagyobb esetlenségektől valóságszaga lesz a történetnek. A minden szuperhősi jelleget parodisztikusan idézőjelbe helyező szereplők nem hétköznapiak azért: egy drogproblémás kriptológus, egy ex-rocksztár, egy notóriusan tornyokról ugrándozó ökoterrorista semmilyen mértékig nem hétköznapi, de a csetlés-botlásuk, a körülményeknek való kiszolgáltatottságuk a saját élményeinkre hajazóan azok. Cselekedeteik ábrázolása még akkor is valóságszagot áraszt, ha egy akcióregény önkényes terepén teszi.
Bár jellegében alapvetően más, az élmény szintjén kicsit olyan volt nekem ez a könyv, mint az Ocean’s Eleven filmen: nem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerre vicces és feszült, karakteres és klisékkel játszadozó, de teljességgel hullamentes sztorin ilyen jól szórakozom majd. Gibson könyve az eklatáns példa: nem feltétlenül kell kiborítani folyton a ketchupos üveget.
ilweran
Részlet
- A Kincstár
Inchmale leintett neki egy taxit: azt a fajtát, ami mindig is fekete volt, amikor Hollis először ismerte ezt a várost.
Ez gyöngyházfényű ezüst. Berlini kék írásjelekkel reklámoz valami németet, banki szolgáltatást vagy üzleti szoftvert. Kisimultabb hasonmása fekete őseinek. Műbőr üléskárpitja ortopéd őzbarna árnyalatú.
– A pénzük nehéz – mondta Inchmale, és egyfontos pénzérmék ömlesztett, meleg kupacát ejtette Hollis kezébe. – Sok prostit vehetnek rajta. – Az érmék még most is őrizték a játékgép testmelegét, amiből Inchmale rutinosan, szinte futtában kifacsarta őket, miközben Hollisszal kifelé tartottak a King’s Izébizéből.
– Kinek a pénze?
– A honfitársaimé. Jó szívvel adják.
– Nincs rá szükségem. – Megpróbálja visszaadni.
– Taxipénz. – Megadja a sofőrnek a Portman Square-i címet.
– Ó, Reg – erősködött Hollis –, nem volt annyira szörnyű! Pénzpiacokon tartottam… a nagy részét.
– Épp elég szörnyű. Hívd fel a fickót!
– Nem.
– Hívd fel! – erősködött a férfi többszörösen hajtott, minden intuíciónak ellentmondóan összecsatolt, halszálkamintás, japán Gore-Texbe burkolva.
Becsukta a taxi ajtaját.
Hollis megfordult, és a hátsó szélvédőn keresztül nézte Inchmale-t, ahogy a taxi távolodott. A férfi – tagbaszakadtan és szakállasan – elmaradt mögötte a hűvös Greek Streeten. Néhány perccel múlt éjfél. Inchmale-nek vissza kellett térnie önfejű pártfogoltjához, Clammyhez a Bollardsból, aki a stúdióban várta, hogy folytathassák jövedelmező alkotói gyötrődésüket.
Hollis hátradőlt, és semmit sem fogott fel a külvilágból, amíg el nem hagyták a Selfridgest, ahol a sofőr jobbra fordult.
Az alig néhány éves klub a Portman Square északi oldalán volt. Hollis kiszállt, fizetett, és nagyvonalú borravalót hagyott a taxisnak. Kétségbeesetten próbált szabadulni Inchmale nyereményétől.
(Kimondatlan) Különlegességek (úgynevezett) Kincstára. Inchmale nem sokkal azután nyert tagságot, hogy ők hárman – a Curfew három, még élő tagja – eladták a Hard to be one jogait egy kínai autógyártó cégnek. Lévén, hogy Los Angelesben már csináltak egy Bollards-albumot, és hogy Clammy a következőt Londonban akarta fölvenni, Inchmale meg volt győződve róla, hogy a kincstári tagság végeredményben olcsóbbnak bizonyul majd, mint egy hotel. És olcsóbb is volt – de csak ha egy nagyon drága hotelről beszélünk.
Hollis most fizetővendégként lakott itt. A pénzpiacok helyzete (bármilyen is volt), és a könyvelőjével még New Yorkban folytatott beszélgetései alapján tudta, hogy jobban teszi, ha most szerényebb árfekvésű szálláshelyeket keres.
A – borsos ára ellenére szokatlanul szűkre szabott – Kincstár egy XVIII. századi lakóház függőleges kiterjedésének felét foglalta el; a ház homlokzata Hollist egy olyan ember arcára emlékeztette, aki épp kezd elbóbiskolni a metrón. Gazdagon, de mértékletesen burkolt előterét megosztotta az épület másik, nyugati felét elfoglaló ki tudja mivel – Hollisban idővel kialakult a körvonalazatlan sejtés, hogy ez valamiféle – talán emberbaráti jellegű, vagy a (mégoly távoli) közel-keleti béke elősegítésének szentelt – alapítvány lehet. Mindenesetre olyasmi volt, amit nem vertek nagydobra: úgy tűnt, hogy ennek az épületrésznek egyáltalán nincsenek látogatói. Sem a homlokzaton, sem az ajtón nem volt semmi, ami jelezte volna, hogy mi lehet – ugyanúgy, ahogy semmi sem jelezte, hogy a Kincstár a Kincstár.
Amikor először járt a szálloda bárjában, Hollis látta a híresen egyforma, ezüstcirmos izlandi ikerpárt; mindketten pintes poharakból itták a vörösbort, amit Inchmale íreskedő modorosságnak titulált. Nem voltak klubtagok, ezt a férfi fontosnak tartotta megjegyezni. A Kincstár tagjai az előadóművészetek terén valamivel kevésbé sztárnak számító figurák voltak, és Hollis feltételezte, hogy ez Inchmale-nek legalább annyira megfelel, mint neki.
A férfit saját bevallása szerint a dekoráció főzte meg, és nagyon valószínű, hogy ez így is történt. Állítható, hogy a berendezés, akárcsak Inchmale, teljesen őrült volt.
Ahogy Hollis betaszította az ajtót – amin át az ember akár lóháton is beügethetett volna, és le sem kellett volna hajolnia, hogy be ne verje a fejét a szemöldökfába – Robert üdvözölte őt; egy nagydarab és megnyugtatóan krétacsíkos fiatalember, akinek az volt az elsődleges feladata, hogy a bejáratot felügyelje, anélkül hogy ez különösebben látszana rajta.
– Jó estét, Miss Henry!
– Jó estét, Robert.
A lakberendezők itt még visszafogták magukat, ami annyit jelentett, hogy még nem váltak nyilvánvalóan, dühöngően, totálisan eszementté. A bejáratnál egy óriási, díszesen faragott recepciós pult állt, amelyen valamilyen enyhén pornográf jelenet zajlott mahagóniindák és szőlőfürtök között. A pultnál a klub egyik vagy másik alkalmazottja ült, többnyire fiatal férfiak, akik gyakran olyasfajta teknőckeretes szemüvegeket viseltek, amikről Hollis gyanította, hogy valódi teknőcökből faragták őket.
A pult kellőképpen ódon aktatakarója mögött két, egymásra tükrösen szimmetrikus márványlépcső kígyózott fölfelé; mindkettő az emeletre vezetett, ugyanis az emelet, mint minden egyéb a recepció fölött, kettéoszlott a Kincstár és a feltételezett emberbaráti misztérium ikerbirodalmaira. A Kabinet oldaláról, az óramutató járásával ellenkező irányba csavarodó lépcső tetejéről most vízesésként zuhogtak le buzgó közösségi ivászat zajai; a nevetés és a hangos eszmecsere élesen pattant vissza az egyenetlenül áttetsző, méz-, vazelin- és nikotinárnyalatokban márványozott kőről. Az egyes lépcsőfokok sérült széleit jól passzoló, négyszögletű elemek beillesztésével hozták helyre, amelyek valamilyen kevésbé magasröptű anyagból készültek. A cucc fakó volt és mondén; Hollis gondosan ügyelt, hogy soha ne lépjen rá.
Egy teknőckeretes fiatalember, aki a pult mögött ült, kérés nélkül átnyújtotta neki a szobája kulcsát.
– Köszönöm.
– Szívesen, Miss Henry.
A lépcsőket kettéválasztó boltíves átjárón túl az épület alaprajza a tétovázás egyértelmű jeleit mutatta. Hollis arra gyanakodott, hogy ezt a ház eredeti funkciójának elfelezésével járó feszélyezettség okozhatta. Megnyomott egy kopott, de gondosan polírozott rézgombot, amivel lehívta a – még londoni mércével is – legöregebb felvonót, amit valaha látott. A gardróbméretű lift, ami nagyobb volt széltében, mint hosszában, komótosan eresztette le feketére zománcozott acélketrecét.
Hollistól jobbra, az árnyékban egy Edward-korabeli múzeumi lámpával belülről megvilágított terrárium állt, benne kitömött állatokkal. Hollis főleg vadmadarakat látott: egy fácánt, jó pár fürjet és másokat, amikhez nem tudott nevet társítani. Mindegyiküket úgy állították ki, mintha mozgás közben kapták volna le őket, átkelőben a kopott biliárdposztó-pázsiton. Némiképp viharvertnek tűntek, bár nem voltak rosszabb állapotban, mint ami feltételezett koruktól elvárható volt. Mögöttük, antropomorf helyzetben, két lábon állva, rajzfilm-alvajárók módjára kinyújtott mellső végtagokkal egy molyrágta vadászgörény trónolt. Fogai, amelyeket Hollis valószerűtlenül nagynak talált, a lány gyanúja szerint fából voltak és festettek; a száját viszont egyértelműen kifestették (már ha nem kirúzsozták). Ez az állatnak vészjóslóan ünnepi külsőt kölcsönzött; úgy nézett ki, mint valaki, akivel az ember nagyon nem szeretne összefutni egy karácsonyi partin. Inchmale, amikor először megmutatta Hollisnak a görényt, azt javasolta, hogy a lány válassza a teremtményt totemállatának, spirituális vezetőjének. Azt állította, hogy ő maga már meg is tette, és ennek köszönhetően felfedezte, hogy képes kedve szerint gerincsérvet bűvölni a gyanútlan zenei producerekre, amivel pokoli fájdalmat okozhat nekik, és elérheti, hogy teljesen tehetetlennek érezzék magukat.
A lift megérkezett. Hollis már elég régóta vendégeskedett itt, hogy elsajátítsa a csuklós acélkapu minden csínját-bínját. Ellenállva a kísértésnek, hogy biccentsen a görény felé, beszállt a felvonóba, és lassan felvitette magát a harmadik emeletre.
A szűk, sötétzöldre festett falú folyosók idefent kuszán kanyarogtak. Hogy eljusson a szobájához, Hollisnak jó pár ajtót kellett kinyitnia; gyaníthatóan tűzgátló ajtókat, mert vastagok és súlyosak voltak, ráadásul maguktól záródtak. A köztük lévő rövid folyosószakaszok falán apró vízfestmények lógtak, tájképek emberalakok nélkül. Mindegyik egy távoli díszépületet ábrázolt. Pontosabban mindegyik ugyanazt a távoli díszépületet ábrázolta, ahogy azt Hollis már régebben megfigyelte, tekintet nélkül a megfestett tájra vagy vidékre. A lány nem volt hajlandó megadni Inchmale-nek az elégtételt, hogy a képekről kérdezze, úgyhogy nem is tette. Volt a képekben valami, ami abszolút a határokat feszegette. Valami, amit jobb nem bolygatni. Az élet már így is épp elég bonyolult volt.
A kulcs, amely egy gesztenyebarna selyemből font bojtrügyeket hajtó, súlyos rézkarikán lógott, könnyedén fordult el a zár téglanagyságú tömbjében. Ezzel Hollis bejutott a Négyes Szobába, és szembetalálta magát a Kincstár tervezőire jellemző sajátos gondolkodás koncentrált hatásával, ami színpadiasan tárult a szeme elé, amint rácsapott az amúgy otthonos guttaperka gombba ágyazott, gyöngyházszínű pontra.
Kerekes Tamás
William Gibson: A trendvadász
Magyar Könyvklub
2004
Hogy mi köze van egy tökéletesen napjainkban játszódó (2001-02-ben írta Gibson) cyberpunk sztorinak a náci Németország mechanikus zsebszámológépéhez, illetve a nagysikerű ZX81-hez? Ehhez már el kell olvasni a könyvet.
Most megmondom a jövődet, mondta a Megyei Pszichiátriai Intézet dohányzójában egy reggel János, aki a telet rendszeresen benn szokta tölteni.
Őt eredetileg prostituáltak jelentették fel: fajtalanságért.
János kocsijával az út mentén korzózott és könnyen öltözött, léha lányoknak tett meglepő ajánlatot: "Most pedig csináljuk úgy, ahogy eddig még soha", s az érdeklődő kérdésre (hogyan?) azt válaszolta: INGYEN.
A rendőrség ugyan elejtette a vádat, de az intézetbe azért bekerült.
Ötletes embernek ismertem meg, tehát hallgattam.
Képzeld el, hogy bemész valakihez. Keresed őt. Kopogsz. Benyitsz.
A szobában senkit nem találsz. Vársz.
A szemed megakad az ajtó belső oldalára akasztott kis táblácskán. Tudod, aminek két oldala van. Az egyik oldalra az van írva: "Zárva".
A másik oldalára pedig: "Rögtön jövök."
Na az a Te jövőd.
Kerekes Tamás
A 20. századot meg és elítélték már,a totalitárius terror, az utópikus és bűnöző ideológiák, az üres illúziók, a népirtások, a hamist avantgardok, valamint a demokratikus realizmus helyébe lépő absztrakciók századaként meghatározva. Gibson a jövő szemiotikai jeleiből olvasna. Olyan, mintha a Pyncon Súlyszivárvány- ából kimaradt szereplők vennének részt egy életveszélyes piackutatási gyakorlatban.(Kerekes Tamás)
.
Cayce Pollard legendás amerikai marketing-guru, aki titokzatos hatodik érzékével szerzett magának nevet a szakmában. Egy nagynevű PR cég meghívására érkezik Londonba, amikor merőben szokatlan megbízást kap: fel kell kutatnia a legújabb Internet-őrület forrását, a titokzatos mpeg videofilmek fantom-alkotóját. A fanatikusok egyre népesebb tábora (melynek Cayce is oszlopos tagja) globális léptékű földalatti hálózatot alkot. Cayce új megbízója hisz abban, hogy a Klip az évszázad legnagyobb virtuális durranása, mellesleg nagyon is valóságos aranybánya. Ám miután betörnek londoni lakásába, meghekkelik az e- mailjeit és még a manhattani pszichiátere feljegyzéseinek is lába kél, Cayce kezdi gyanítani, hogy itt valaki, akinek személyét a legelképesztőbb csúcstechnológia álcázza, egyre emeli a tétet. Cayce nemsokára a marketing, a globáltőke és a multinacionális maffiák parallel univerzumaiban találja magát, ahol a szálak végül egyetlen virtuális nyugvópontba futnak össze. London, Tokió és Moszkva utcáin, majd egy szovjet öko- katasztrófa kísértetzónáján át vezet Cayce egyre rázósabb útja a titok nyitjához. A titokéhoz, amely épp annyira felkavaró és ellenállhatatlan, mint maga a huszonegyedik század
(a kiadó)
A Trendvadász egy trilógia első kötete, amihez a maradék kettő nem tartozik szervesen hozzá, csak annyiban kötődnek egymáshoz, hogy ugyanabban a kitalált világtérben játszódnak.
,,Az író, aki a banálisból megdöbbentően és teljesen más egészt képes elővarázsolni"
- The Washington Post Book World
„Letelepszik a görgősszékbe, és meglöki az átlátszó egeret. Álmos infravörös villódzás az acélbakra támaszkodó, jókora nyírfa asztallap sápadt felületén. Feljön a keresőablak. Cayce ujjai szaporán kopognak a billentyűzeten: Kultusz: Klip: Kommuna. Damien a világért se venne fel semmit a Kedvencekbe: az „fertőzés” lenne, valóságos szentségtörés.” /William Gibson: Trendvadász/
A kötet első olvasatra egy piackutató tanszék tudományos diákköri dolgozatára hajaz, némi analitikus kémiai beütéssel) Kerekes Tamás), bár akad benne cselekmény jócskán.
A történet cselekménye, 2002 szeptemberében kezdődik: Cayce Pollard egy 32 éves marketing tanácsadó, aki különleges pszichés érzékenységgel rendelkezik, egyfajta allergiával, amit vállalati szimbólumok váltanak ki belőle. Amint egy potenciálisan nagy nyereséget hozó emblémával kerül szembe, gyengébb vagy erősebb pánikroham fut végig rajta. Ezt az allergiát, kiválóan fel tudja használni, a trendek világában épít karriert, ahol a logófóbia hasznos segédeszköznek bizonyul.
A cselekmény, Londonban, Tokióban és Moszkvában játszódik, ezek lesznek a történet térbeli csomópontjai, miközben Cayce és a sorra felbukkanó figurák, a Klip után nyomoznak. A Klipről nem sokat tudunk: lehet egy sorozat, vagy egy nagyfilm is akár. A Klip készítői időről időre különböző szegmenseket tesznek fel az internetre, melynek hatalmas rajongói táborába Cayce is beletartozik. Aktív fórumozóvá válik, és itt lel azokra a barátokra, akik a mű folyamán segítik felkutatni a forrást, vagyis magát az Alkotót és a műhelyt, ahol a Klip készül.
Cayce Londonba a Blue Ant cég meghívására munkaügyben érkezik, de amikor elutasítja Dorotea Benedetti grafikus tervező munkáját, rögtön egy ellenséget szerez magának. A regény legnegatívabb figurája Hubertus Bigend, a Klip megtalálásával bízza meg Cayce-t. Bigend célja, később forgalomba hozni a Klipet mint egyszerű terméket. Mindezt körüllengi a szeptember 11-ei terrortámadásokból adódó sajátos pánikhangulat és az akkori cselekmények emlékrészletei: ezek, a már-már hihetetlen cselekményvezetést visszarángatják minduntalan a valóságba. A terrortámadás gondolata és a visszatérő emlékképek, Cayce fokozódó szorongásának egyik alappillérévé válnak. Ilyen hatást kiváltó eszköz, a Michelin baba figurája is, ami egy mindenki által ismert szimbólum, így fel sem tűnik, mennyire hozzá tartozik az életünkhöz. Cayce Pollard számára viszont ez az egyszerű figura a legnagyobb ellenség, pánikrohamok kiváltója lesz egészen a történet végéig.
„Damien rögtön hozzátenné, hogy ennek Cayce sajátos allergiája az oka; a lány kóros és olykor hihetetlenül heves reakciókban megnyilvánuló túlérzékenységgel reagál a globális piac szemiotikájára.”
A cím fordítását (Pattern Recognition) sokan kritizálták mind irodalmi, mind nyelvi szempontból, a Trendvadász az angol nyelvi játékot, a többértelműséget igyekszik visszaadni. A Pattern Recognition magyarul „alakzat felismerés” utal Cayce logófóbiájára, az emlékezetre (felidézés, felismerés, felelevenítés hármas fogalmi meghatározásai), az adathalmazokból releváns információk kiszűrésére és azokra a piacmarketingben ismert alakzat-felismerő szoftverekre, amelyek segítségével befektetési döntéseket hozhatunk. A marketingfogásokra később is találunk példákat. Például: a márkák terjesztésére, divatba hozatalára. Az utóbbi szoftver mintájára használják munkaadói Cayce-t a Trendvadászban, egyfajta speciális lakmuszpapírként, ahogy ezt Gibson tollából olvashatjuk.
Gibson e művében a szemiotikai tükörvilágban ábrázolja a jelent, csupa emblematikus figura, amelyek életre kelnek. (Kerekes Tamás)
Ha el tudjuk fogadni, hogy a CP (cyberpunk) kultúra nem vesztette el teljesen a létjogosultságát és érvényességét csak újraértelmeződött, alkalmazkodott a technikailag és informálisan felgyorsult hétköznapokhoz. Karakterei már nem a hacker és az utcalány, hanem az újságíró, a divatszakember vagy a művész. De személyiségjegyeikben nem ment végbe nagy változás: ugyanúgy a magány, a bizonytalanság, a virtuális élet és a közömbösség címkékkel jellemezhetjük őket. Meglátásom szerint a SF, a CP és a posztmodern irodalom szervesen összetartoznak, hiszen egy idő után egymás jelenébe értek és számos érintkezési pontot találhatunk közöttük. Nem létezhet CP regény a posztmodern regény nélkül, ahogy a posztmodern regény egy része sem a SF nélkül. Egymásra ható és egymásból táplálkozó műfajok, amelyek mindegyike változáson ment keresztül az évek során. (gonzopresss.hu)
Cayce-t a Blue Ant főnöke bízza meg azzal, hogy derítsen fényt arra, ki az alkotója az interneten fel-felbukkanó mpeg szegmenseknek, melyeket az egész világ nyomon követ, vár, csodál és közben észrevétlenül a kult kategóriából a tömegfogyasztásba lökdösi át.
Cayce ide-oda rohangál glóbuszunk északi félgömbjén, New Yorkból éppen hogy megérkezett Londonba a regény elején, aztán hamar együtt süppedünk bele az első osztályú ülésekbe Tokió felé, hogy igen rövid időt töltve a felkelő nap országában, visszatérjünk a köd birodalmába, ahonnan máris indulunk Moszkvába.
A szerző mindeközben világunk márkáinak neveivel szórja tele a könyv lapjait, ezzel teremt ismerős érzést az idegen világban, azt az érzést, hogy akár itt velünk is megtörténhet mindez. Sőt. Történik is, nap, mint nap.
A globalizáció és a fogyasztás, annak gerjesztői, a nagyhatalmú és pénzű emberek jelen vannak. Az internet mindennapos közösségi tér, ahol senki sem az, akinek , vagy aminek látszik, mégis szerelmek szövődnek és mennek tönkre, játékterek alakulnak, közösségi oldalak jönnek létre a saját szabályaikat felállítva. Valóságos élményt nyújtanak egy valótlan, 1 és 0 sorozataiból álló kódrendszerben. Mert az ember marad ősi szerzet, nem baj a technika, nem érdekes a fejlődés, a hit, a kapcsolatteremtés és a kíváncsiság a hajtóerő.
Cayce-t és társait ugyanez a motiváció hajtja. Senki sem őrült és mindenkinek elment az esze. Van karrierista nő, álmodozó művész, kreatív nyugtalan elme, okos gazdasági szakember, , mogorva, magának való titokzatos alak. Mindenki itt van. A közös chat-szobában.Mindenki keres valamit. Amit találnak, az sosem az, aminek a keresésére elindultak. Úgy tűnik, ez is egy ősi minta az emberi létezésben. Azt gondoljuk, tudjuk, mi kell nekünk, de ha megleljük, valami egész másra találunk rá.
Gibson nem fogalmaz bonyolultan, minden érthető és világos. Noha itt s bőven él a köznapi nyelv metaforikus jellegével (Kerekes Tamás)
Összetett és tőmondatok váltják egymást. A divat elsivatagosodása miatt ismerünk minden márkát, akárhova megyünk, ugyanazt árulják nekünk, így nem nehéz megérteni a trademarkos szövegeket sem.(ekultura.hu)
Cayce kikászálódik az ágyból, felhúzza a farmert. Felegyenesedik. Reszket.
Tükörvilág. Az elektromos berendezések csatlakozói böhöm nagyok, és három villájuk van. Olyan erős áramra méretezték őket, amit Amerikában legfeljebb a villamosszékekbe eresztenek. Az autók vezető- és utasoldala mindmáig tisztázatlan körülmények között helyet cserélt, a telefonkagylók súlyosabbak, és máshol esik rajtuk a fogás. A puhafedelű könyvek tapintása akár az ausztrál dolláré.(részlet a regényből)
Izgalmas, fordulatos, intelligens, agytornásztató nyomozás.
Gibson eltalálta a műfajt:
valószínűleg így fognak kinézni a huszonegyedik század népszerű olvasnivalói.(Szele Tamás)
A sci-fi könyvek egy fajtája azért "avult el", mert amit írtak bennük, az valósággá vált. A jövővíziók onnantól vesztették el véglegesen a létjogosultságukat, hogy a világ nagyjából hasonlítani kezdett ahhoz, amilyennek a sci-fi-írók megálmodták. Tud-e egy könyv szólni a mai netes meg egyéb világról, de úgy, hogy közben meg is fogja a netfüggőket? Tud-e olyan izgalmakat produkálni, ami elvonja a figyelmet az újabb hóbortról (internet phenomenon), vagy zanzásítva- letöltve fogják ezt is olvasni? Számomra ez volt az első kérdés.
Másodiknak ott van mindjárt a helyszín és az idő megválasztása: a Trendvadász a mi időnkben játszódik, a 9/11 után, de még a Neurománc és a többi könyv sztorija előtt. Ebből következik az a felvetés is, hogy vajon tud-e a tudományos fantasztikum a jelenben az lenni, ami, vagy robotok és egyebek nélkül sima detektívregény lesz belőle.
A harmadik, még nagyobb probléma pedig a "volt már-effektus": Gibson ugyanis már megírta ezt a könyvét, ráadásul nem is egyszer. A főhősnő neve (Cayce) a Neuromancer vezéralakjának (Case) újrázása (igaz, az egyik férfi, a másik nő), a sztori a Neurománc második részének remixe, csak most Dobozkészítő helyett egy rejtélyes klipeket gyártó Alkotó után folyik a kutatás.
Gibson imádja a happy endeket, ez tény. Szereti minél jobban összekuszálni a szálakat, hogy aztán az utolsó lapokon egy mozdulattal kirakja a Nagy Képet. Ha belegondolok, minden regényében volt "szirupos" happy end, de ezt -ravaszul- sok dologgal leplezte. Még egyszer: sokan leszólták a Trendvadászt, én nem fogom. Oké, nincs benne 3-4 fõszereplő, akik kerülgetik egymás életét, hogy aztán egy frenetikus fináléban minden elsimuljon, ez tény. Egy ember van a középpontban, az õ története szerintem elég izgalmas egy ilyen könyvre, de aki új Neuromancer-t vár, annak ez biztosan kevés lesz, azok meg akik most fedezik fel maguknak a szerzőt, lehet nem fogják érteni, mitől ő A William Gibson. Ami meg többeknek nyálasnak hathat (pedig NEM az), az a 2001 szeptemberi terrortámadások részleges beépítése a történetbe. Ez is ugyanolyan kísérlet, mint a hely és az idő megválasztása. Írónk a jövő helyett a jelent, és ezáltal a jövőbe való átmenetet szeretné megírni. Ez is baromi nehéz, megmondom miért.
. Bár Gibson tudtommal így és ennyire sose osztott szerepet a WTC épületeire (a San Francisco-i hídra igen), mégis egy olyan jövőt rajzolt meg, ahol a tornyok álltak. Ezt a jövőt semmisítették meg akkor és ott, és ezt feldolgozni, leképezni nagyon nehéz. Újra kellene írni mindent, Lucasnak pedig a már újraforgatott részeket is újra kelle forgatnia. Gibsonnak azért könnyebb dolga volt: egy dolog, hogy a falomlások előtt íródott könyveiben ábrázolt jövőben még megvan a SZU, azonban a 9/11 már konkrétan az Õ játékterébe, az õ kontinensébe rondított bele, viszont úgy döntött, csak azért se fordítja el a fejét, szembenéz a pusztulással, és megírja. Már ennyiért is dicséretet érdemelne. A kísérlet többé-kevésbé sikerült, a Trendvadász akár ebben a pillanatban is történhetne, a gibsoni jövőhíd áll, és egészen addig állni is fog, ameddig nem jön valami még durvább radírozás a világtérképen.”(freeweb.hu)
Többszörösére nő a világpiacon árult felesleges kütyük száma. A tévéadást hamarosan erre kifejlesztett tapéta fogja sugározni. Az a néhány ember, aki még nem szenved érzékzavarban, egyszerre nézhet harminc különböző tévéadást: a legjobb, ha forgószékbe ül, és a szemhéját tapasszal a homlokához ragasztja, mivel mindent, amit a tapéták sugároznak, kötelező lesz megnéznie. Hogy ne is említsük a jövő századi autók prototípusait, amelyek elgázolt műanyagsonkára fognak emlékeztetni, betegesen dülledő szemekkel és aerodinamikai farokkal. A felfedező-, feltaláló-és tudósbandák, a púpjaik közt meztelen lányokat szállító, szintetikus tevék, valamint az elefántokat imitáló tankok és a tankokat utánzó elefántok mindenkibe belekötnek majd, aki útjukba kerül. A technobiológusok, fizikusok, pszichodiagnoszták és hipnotizőrök közti nézeteltéréseket párbajban, kézifegyverekkel fogják elsimítani, nevezetesen azokkal a világító botokkal, amelyeket a Star Wars negyvenhatodik sorozatának elmés forgatókönyvírói, ki tudja, miért, lézerkardnak neveztek. A karórákat kakukk nagyságú tojásokkal látják el, és minden egyenruhás rendfenntartó csúcsos sisakja vanília fagylalt-ízű szintetikus spermát lövell majd. Új társadalmi mozgalmak jelennek majd meg, amelyek azt követelik, hogy az északi féltekén egyenesítsék ki a földtengelyt, a délin pedig úgy helyezzék el, hogy az antarktiszi jégmező végre belefolyjék a világóceánba, aminek köszönhetően mi itt valamennyien elpusztulunk, a felmelegedő Antarktiszon azonban új, szebb élet kezdődik: az úgynevezett ausztralokapitalizmus. A mesterséges nők csak nagy nehézségek árán fognak találni maguknak természetes férfit, és fordítva. Különleges vajelemző készülékek segítségével kenhetjük meg majd a pirítóst, amelyet dietetikus okokból tilos lesz enni: kizárólag elektromos cápákat táplálhatunk vele. Valójában azonban ezek a naiv és gyermeteg jóslatok, vagy inkább jósolgatások már az előttünk álló évszázad első felében jelentőségüket vesztik, hiszen a mai walkmaneknél valamivel kisebb zsebfantomaták által megteremtett általános fantomatizáció egy olyan világ víziójával fog körülvenni és körülfonni mindenkit, amelyhez képest a paradicsom régi sárcipők megőrzője csupán. Így fogunk élni, mindenki megkapja, amire vágyik, a pelenkától a szagtalan, elektronikus sírig. Az önműködő temetkezőhelyen kóborló kutyus időnként megemeli ugyan a lábát, de kizárólag Channnel No. 5-öt fog vizelni, mivel elektroparfüm-kutya lesz."(S. Lem)
Kerekes Tamás
William Gibson Árnyvilág
Metropolis Média Kiadó
Gibson
olyan költő, aki prózában alkot és
a “dolgok újrarendezésének művésze”
Gáspár András)
A fanyalgóknak üzenem (Kerekes Tamás):
Egy doktori fokozatot szerző görény nem feltétlenül szagtekintély
(Kerekes Tamás)
Árnyvilág (2007)
Már kissé a jelen
A cyberpunk atyja, azaz az előzmény:
Dr. Timothy Leary a kormányzóválasztásokon Ronald Reagan ellenfele volt –
az a „roppant szórakoztató ember” – mondja Leary –
mi lett volna, ha nyer?
A Harvard pszichológia- professzorakén Timoththy Leary LSD-vel kísérletezett: a szert előbb betiltották, majd fogyasztóit üldözték. Leary végül két szál marihuánás cigaretta birtoklásáért került börtönbe, ahonnan megszökött, később majd Pakisztánban kapják el amerikai ügynökök, és újra lecsukták. Szabadulása után fedezte fel a világhálót és vált hálózati guruvá. Farmjára ezren sereglettek, személyes barátjának tudhatta a hippi korszak nagyjait: Allen Ginsberget, Ken Keselyt, Allan Watts-ot.
A Nemzeti Drogmegelőzési Tanács szomorúságára Beverly Hills-ben, hetvenöt éves korában halt meg prosztatarákban – hamvait nemrég lőtték ki a világűrbe. Leary klasszul írt, jó vitapartner volt és az sem rajta múlt, hogy a lizergilsav nem kreált új vallást, mint ahogy ő azt hitte.
Rendkívül hamar felismerte a számítógépek által kreált közös cybertér szerepét és az informatikai szabadság egyik első apostola is volt.
Hollis Henry, az egykori Curfew rockbanda újságíróvá avanzsált ex-énekesnője munkalehetőséget kap egy indulás előtt álló, trendinek ígérkező életmódmagazintól. Első feladata Los Angelesbe szólítja, ahol a virtuális valóságot és a műholdas helymeghatározó technikát ötvöző, újfajta képzőművészetről kell anyagot gyűjtenie. Hollis azonban hamarosan egy sokkal veszedelmesebb történet kellős közepén találja magát.
Eközben az Államok másik felén, Manhattan mélyén Tito, egy patinás kínai-kubai bűnözőklán csempészetben, városi akadályfutásban és a misztikus afro-karibi santería-kultuszban egyaránt jártas, fiatal tagja családi utasításra iPodokat kézbesít egy titokzatos öregembernek. A furcsa megbízás azonban nem csak benne kelt megválaszolatlan kérdéseket. Tevékenysége és főként kapcsolatai nyomát egy ködös szervezet jól kiképzett ügynöke követi, az igazi célpont azonban valószínűleg nem Tito, hanem valaki más...
A világ szállítmányozási útvonalain ezalatt hol felbukkan, hol eltűnik egy teherkonténer, sehol nem állapodva meg elegendő ideig ahhoz, hogy valaki rátehesse a kezét..
A Neurománc és A holnap tegnapja kultikus írójának új regénye technothriller a javából, s egyúttal riasztó képet fest paranoiás, részekre szakadt, posztmodern világunkról. Igazi csemege az igényes olvasónak, profi módon ötvözi a kortárs széppróza és a zsánerirodalom legvonzóbb tulajdonságait.
,,A szerethető karakterek, a pörgős akciójelenetek és a szerző jellegzetes metaforikus nyelvezete egyik legjobbjává teszik ezt a kötetet."
- Publishers Weekly
"Az utóbbi néhány évtized talán legfontosabb írója."
- The Guardian
,,Az író, aki a banálisból megdöbbentően és teljesen más egészt képes elővarázsolni"
- The Washington Post Book World
,,Gibson ezúttal sem rejti véka alá meggyőződését, hogy az általunk létrehozott technológia fejlődése elkerülhetetlenül meghaladja majd az emberét."
- Entertainment Weekly
A kiadó
Árnyvilág
Techno kémregény?
. Névtelenségbe burkolózó szervezetek és hatalmasságok mozgatják a háttérből a szálakat, alig-alig bújnak ki a fényre árnyvilágukból. A regény főszereplői – mind a három – szürke gyalog csak a sakkjátszmában, nem uraik saját sorsuknak. Az ő párhuzamosan futó történeteiken keresztül bontakozik ki a regény:
Hollis Henry, egykori rockzenész, most független újságírónő, aki a Trendvadászból már ismert Hubertus Bigend multimilliárdos megbízásából nyomoz Bobby Chombo, egy újszerű művészeti ág, a GPS hálót felhasználó ún. lokatív művészet technikai hátterét biztosító guru után, aki holografikusan képes megjeleníteni pl. Francis Scott Fitzgerald szívrohamát (Kerekes Tamás)
Tito, egy kínai-kubai alvilági család fiatal tagja, aki időről időre egy titokzatos öregembernek szállít le adatokkal feltöltött iPodokat, és akinek „szisztyémája” az utcai futás és a karibi vallás különös elegye.
Valamint Milgrim, egy gyógyszerfüggő junkie, akit egy meg nem nevezett szervezet ügynöke tart fogságban, feladata az ügynök által elfogott, volapük nyelven közvetített üzenetek lefordítása .Az, hogy mindhárom főszereplő csak sodródik a történetben, nem válik előnyére a kötetnek. Izgalom és kíváncsiság helyett csak egyfajta beletörődő várakozással haladtam a vége felé, amely elkerülhetetlennek tűnt, sőt, kis túlzással függetlennek szereplőink cselekedeteitől. Milgrim szerepe különösen felesleges volt, az első pár oldalt követően nem volt szerepe a történetben, csak fogvatartójának szerepeltetése okán maradhatott meg ez a szál. Amely szálat egyébként a szerkesztőnek még idejekorán, szívfájdalom nélkül ki kellett volna húzatnia Gibsonnal.
Mintha Gibson nem érezné otthon magát jelenünkben.
Ezt az érzetet erősíti az az izzadtságszagú törekvés, hogy Gibson minden kétkedést kizáróan beleerőltesse a történetet a mi saját, valós világunkba. Míg a Neurománcban fikciós, ono-sendai gyártmányú eszközökkel dolgoztak, az Árnyvilágban mindenkinek PowerBookja van, iPodja és Paul Stuart kabátja.
A bevezetőben említettekre visszautalva: Gibson megérkezett a jelenünkbe, de sajnos úgy tűnik, hogy ebben a világban ő csak vakon botorkál; közel sem tud olyan fantasztikus illúziót teremteni, mint bibliaként tisztelt cyberpunk regényeiben.
Fontos azonban tudnunk, hogy az Árnyvilág figuráinak története itt nem ér véget, a Blue Ant (vagy Bigend) trilógiát a Zero History zárja majd le. Másfelől a kötet kinyilatkoztatottan NEM is SF, azért Metropolis könyv.
A jelenleg kialakuló új irányzat a város és az emberi lélek kölcsönhatásait vizsgálja, Gibsonnál pedig különféle technobigyók segítségével az emberek a város egyes pontjain „átkapcsolnak” a való világra rávetített és érzékelhetővé tett digitális adatokra.
A megszokott időbeni és térbeli távolság, az észveszejtő technikai fejlettség helyett Gibson az általunk is ismert kütyükkel és a rajtunk is átfolyó információfolyammal való visszaélésre fókuszál az Árnyvilágban, ezzel megmutatva, hogy az internet segítségével hogyan mosódnak el egységes önazonosságunk körvonalai.(ekultura.hu)
Összeállította: Kerekes Tamás
Tradíció nélkül a művészet pásztor nélküli birkanyáj.
Újítás nélkül pedig egy hulla.
- Sir Winston Churchill
Sir Winston Churhill: Savrola
Metropolis Média Kiadó
23 évesen írta egyetlen regényét, a Savrolát: a színhely egy fiktív ország, Lauránia, ahol egy Antonio Morala nevű diktátor hatalomra kerülése nyomán lázadás tör ki. Igazi diktátorregény lenne Latin-Amerikában, ha mostanság íródott volna. Az ő ellenfele Savrola, aki az elégedetlenkedők élére áll és kirobbantja a forradalmat.
Hamarosan azonban kicsúszik a kezéből az irányítás…
Érdemes kiemelni, hogy a kötet központi nőalakját, Molara feleségét, Lucille-t a szerző édesanyjáról, Lady Randolph Churchillről mintázta.
Aki úgy összegzett a lakhatásról, hogy végeredményben a Ritz-ben olcsóbb…
A Savrola egy diktatúra végnapjainak története. Ugyanakkor olyan eseményeket és helyzeteket vázol fel, melyek a hatalomhoz vezetnek, megmutatva a buktatókat, amiket egy jó vezetőnek el kell kerülnie.
Metropolis Media Kiadó
Az író
18. században emelkedik nemesi rangra a családja, akárha egy Shakespeare királydrámából: őse udvaronc, diplomata, felségáruló és hadvezér. Szintén közeli rokona a motorja a XIV. Lajos katonai egyeduralmát megtörő európai katonai szövetségnek. A spanyol örökösödési háborút bízvást nevezhetjük családi ügynek is. Apja kis híján párbajozott a walesi herceggel, majd maga az angol királynő kijelentette róla, hogy elmebeteg, ennek ellenére sikeres playboy, híres, népszerű és sokak által gyűlölt politikus. Anyja ereiben indián vér is csörgött. A spanyol örökösödési háborúban, rokona és névrokona a francia sereg generálisa, mellesleg az utolsó Stuart uralkodó természetes fia. Lord Salisbury szerint apja - akiről már ismerjük az angol királynő, Victoria véleményét - teljesen őrült volt, aki tisztának tettette magát. Bár családja az Angliát birtokló néhány száz család egyikeként a főnemesség soraiba tartozik, a következő száz évben az angol történelemben semmilyen szerepet nem játszik. Ennek ellenére az angolszász jog és örökösödési rendszer miatt hősünk csak öreg korában kapja meg a térdszalagrendet és a Sir megszólítást.
Íróként Nobel-díjat is kap. Többször él meg pusztán az írásaiból. Szeret festeni, történésznek tartja magát, de nem volt komoly tudós.
Saját magát nevezi ki honvédelmi miniszternek, noha ez a poszt korábban Angliában nem létezett.
Síkraszállt a harckocsi elterjesztése mellett, bár ezt pusztán hóbortnak tartották. Mikor politikusként megbukik, írói honoráriumából Kent grófságban házat vesz, kitanulja a kőművességet, viseltes filckalapjában verejtékezik, s rakja a ház falait.
Még ahhoz is a ragaszkodik, hogy felvegyék az építők szakszervezetébe, amit a szakszervezeti vezetők meglehetősen rossz tréfának tartottak. Első gyerekkori képei az írországi időkből maradtak fenn, ahová apja fényes száműzetésbe vonult. Sir Winston Churchill A fiatal hadnagy komor fiatalságot élt át. Az iskolai gépezet be akarja darálni. Az iskola és az internátus maga volt a pokol a számára.
12 év alatt senkinek nem sikerült megtanítania vele egy szabályos latin mondatot, a középiskolába is tévedésből vették fel, hiszen matematikából és latinból üres feladatlapot adott be.
Olyan sikertelen volt, hogy apja arra gondolt, semmi másra nem alkalmas, csak katonai pályára. Később Nobel-díjas lett, de kétszer is elbukott a kadétvizsgán. A lovassághoz ajánlották, ők még a gyalogságnál is butábbak voltak, a lovak pedig drágák.
Családja azonban a gazdagok közt szegény volt, és a lovasságtól is meg kellett válni... Szivart, szállodát, harckocsit neveznek el később róla és két ujjával máig érvényes jelképet alkotott: a győzelem jelét. Mert huszonöt éves korára egész Anglia által ismert figura lett a hivatásos huszárhadnagy. Noha Európában béke honol , ő öt hadjáratban vett részt, megjárta Kubát, kétszer volt Indiában és szenzációs tettel, kiszabadított egy elrabolt brit páncélvonatot, fölrakta rá a sebesülteket és megmentette őket.
Elfogták és az a vélemény keletkezett, hogy a búrok agyonlőtték. Néhány hét múlva érkezett a hír: sikerült megszöknie a fogságból.
Ő volt Sir Winston Churchill, hadvezér, politikus és Nobel-díjas író.
Eddig is sokat tudtunk róla. Portréját a magyar származású történész, John Lukacs fölnagyította azáltal, hogy publikációi által azt sugallja, hogy a második világháború első szakasza Hitler és Churchill személyes párviadala volt.
Azzal adott át egy könyvet titkárának, hogy „tegye el, Toby már kiolvasta”.
Toby a törpepapagája volt.
Jock Colville, Churchill egyik személyi titkára elmesélte, hogy egyszer
tizennégy papagájpiszkot számolt össze rab Butler kopasz fején, amikor
Butler pénzügyminiszteri minőségében Churchill ágyánál üldögélve
tanácskozott meg néhány költségvetési irányelvet a miniszterelnökkel, aki
egyszerűen szeretett ágyban fekve dolgozni. Maga Butler egy korábbi, 1943-
______________________________________________________________________________________
ban Chequers-ben tett látogatásáról számolt be. S elmondta, hogy ágyban
találta a miniszterelnököt, miközben Nelson, a macskája a lábánál
összegömbölyödve aludt.
„Ez a macska”- jelentette ki Churchill - többet tesz a háborús céljainkért, mint
maga. Felér egy melegvizes palackkal, és üzemanyagot meg áramot takarít
meg”.
„A politika éppoly izgalmas, mint a háború, és éppolyan veszélyes is.
Háborúban csak egyszer ölhetik meg az embert, a politikában viszont többször
is.” Jelentette ki állítólag Churchill 1920-ban. Ami azt illeti, neki magának
még számos politikai halált kellett túlélnie. 1916-ban, az idő tájt, amikor a
konzervatívok éppen rossz szemmel néztek rá, levelet írt az Oroszországba
készülő Lloyd George miniszterelnöknek: Nehogy elsüllyesszék a hajóját, ha
ugyanis magamra maradok, a kollégái menten felfalnak.”
Abban az időben, amikor Churchill még a Liberális Párt tagja volt, s Herbert
Asquith-nek, a liberális miniszterelnöknek dolgozott, egy konzervatív
képviselő beszélgetés közben kijelentette, hogy Asquith gonosz ember.
Churchill elmerengett magában a miniszterelnökön és Atrhur Balfourt, az
ellenzéki Konzervatív Párt vezért idézte fel, végül így válaszolt: „ Nincs igaza.
Balfour gonosz és erkölcsös. Asquith jóságos és erkölcstelen.”
A Metropolis Media ősszel indult Nobel-díjas Klasszikusok sorozatának első kötete egy igazi különlegesség, Sir Winston Churchill magyarul eddig hozzáférhetetlen egyetlen szépirodalmi regénye, a Savrola. Churchill politikai munkásságát még az is ismeri, aki csukott szemmel és füllel ülte végig a történelemórákat, a britek máig a huszadik század legjelentősebb politikusának tartják, azt azonban már kevesebben tudják, hogy meglehetősen termékeny író és festő volt. Történeti munkái – mint A második világháború vagy Az angol ajkú népek története - ma is érdekes és élvezetes olvasmányok, annak ellenére, hogy a történelmi tények terén olykor hagynak maguk után kívánnivalót, és hogy Churchill XIX. századra jellemző, úgynevezett „whig történetírói” - a brit birodalom különlegességében és kiválóságában mindenek felett hívő – szemlélete rájuk nyomta bélyegét. Ezért a történetírói munkásságért kapta meg 1953-ban az irodalmi Nobel-díjat.
Az életműben egyedülálló Savrola 1897-98-ban íródott, amikor Churchill a Malakandban állomásozó brit hadsereg kötelékében szolgált. Először 1899 májusa és decembere között, részletekben jelent meg a MacMillan’s Magazine-ban, majd egy évvel később, 1900-ban kötet formájában is kiadásra került. A regény mérsékelt sikert aratott, a kritika már akkoriban is többre tartotta Churchill haditudósítói munkáit, mint szépirodalmi próbálkozását. Tán ennek is köszönhető, hogy a Savrolát nem követték újabb regények. Az utókornak azonban a kötet nagyon is hasznos és érdekes adalék az ifjú Churchill gondolkodásának, politikai elképzeléseinek, elhivatottságának megítéléséhez.
A Savrola egy elképzelt ország, Lauránia polgárháborújának története. Az ország egy véreskezű diktátor, Antonio Molara uralma alatt áll, aki ellen látszólag esélye sincs semmilyen felkelésnek, semmilyen politikai erőnek, kivéve egyvalakit: Savrolát. Ő a megfontolt forradalmár prototípusa, akit egy egész nép csodál, akinek a lábai előtt hever az előkelő társaság épp úgy, mint a köznép, aki egyetlen szavával harcba hívhatja az egész országot, és közben egy percre sem inog meg, nem ragadja magához a teljhatalmat, demokratikus elvei megingathatatlanok. Épp ezért, mikor az általa vezetett felkelés vérengzésbe és bosszúhadjáratba csap át, a hatalom helyett inkább a száműzetést választja a szeretett nő oldalán
Aki nem más, mint a legyőzött elnök felesége, Lucille. A történetírók szerint a nő alakját a szerző édesanyjáról, Lady Randolph Churchillről mintázta, ami érdekes, lévén hogy Savrola alakjába meg beleírta saját fiatalkori eszményeit. A szellős polgárháborús történet és a romantikus szál egyaránt gyenge lábakon állnak, egy középszerű, jellegzetesen tizenkilencedik századi romantikus regény bontakozik ki előttünk, amit épp az emel ki a sok száz hasonló közül, ami irodalmi műként a legnagyobb gyengesége: hogy minden sorát áthatja Churchill politikai elhivatottsága, saját különlegességébe vetett hite, és hogy Savrola alakját felruházta a tökéletes államférfi minden idealizált tulajdonságával. Jó lenne, ha lehetne függetleníteni a művet a szerző későbbi pályájától, de sajnos ahhoz nem elég kiforrott, nem elég jó munka, így viszont, visszavetítve rá a későbbi pályát, hangyányit kínos ez az elhivatottság és – mondjuk ki – nagyravágyás, ami jellemzi
Ha önmagában akarjuk megítélni, akkor egy közepes romantikus-kalandos áltörténelmi regény, vázlatos cselekménnyel, néhány jól megrajzolt szereplővel, erőltetett morális tanulságokkal. Ha a szerző pályájának tükrében nézzük, akkor mindenképpen érdekes adalék, de egyvalamit jó tisztázni: Churchill nem ezért kapta a Nobel-díjat. A könyvet kiadja a Metropolis Media. Fordította: Tamás Gábor(könyvvizsgálók blog)
Erich von Däniken
Az elveszett tudás nyomában
Duna International Kft.
Az elveszett tudás nyomában –
Jäger verlorenen Wissens. Auf den Spuren einer verbotenen Archäologie –
Kopp Verlag 2003"
A szerző látható argumentumai itt
Ebben a könyvben Erich von Däniken közzéteszi az Egyiptom, Dél-Amerika és Ázsia eddig megfejtetlen rejtélyeiről tudósító legújabb lélegzetelállító beszámolókat. Akik figyelemmel kísérik az archeológia egy mindmáig tiltott területét kutató szakemberek munkáit, azok előtt feltárulnak a misztikus helyek, legendás népek és mágikus kultuszok titkai. A világ legkülönbözőbb tájain fellelt rejtélyes régészeti lelőhelyekről és ősrégi leletekről olvashatjuk itt a különböző természet- és szellemtudományi szakterületek tudósainak és szakértőinek a beszámolóit. Mindannyian a következő lélegzetelállító eredményre jutnak: a múltban földön kívüli, intelligens lények látogatták bolygónkat.
A szerzőről az Index.hu vitája, értelmezése, eszmecseréje itt
Semmi sem lehetetlen:
Eltűnt sírok labirintusa rejtőzhet a Nílus nyugati partja mentén - állítják japán kutatók műholdas felvételekre hivatkozva. A Tokai Egyetem kutatói harmincnyolc olyan pontot jelöltek meg, ahol három óbirodalmi fáraó - Neferirkare, Menkauhor és Ity - elveszett piramisainak maradványai rejtőzhetnek. Az Ó- és Középbirodalom fáraói, akik Kr. e. 2800 és Kr. e. 1780 között uralkodtak, a Nílus mentén temetkeztek piramisokba, nyughelyüket azonban sohasem találták meg. Masahíro Etaya, a kutatócsoport vezetője szerint lehetetlen volt mind a harmincnyolc helyet ellenőrizni, mivel többségük katonai vagy más régészeti kutatócsoport koncessziójába eső területen fekszik. Választásuk ezért végül is egyetlen pontra, Dahsúrra esett.
Az ásatás helyszínének kijelölését a JERS-1 (Japanese Earth Resources Satellite) és az ERS-1 (European Unions Eurepean Remote Sensing Satellite) űrfelvételeire alapozták. A két műhold mikrohullámokkal tapogatja le a felszínt és bizonyos mélységig az alatta fekvő rétegeket is: különféle frekvenciájú mikrohullámú impulzusokat (másodpercenként 1700-at) bocsátanak ki, majd felfogják a visszavert jeleket. Mivel ezek erőssége a közvetlenül a föld felszíne alatt rejlő tárgyak sűrűségétől függ, a visszavert jelek intenzitáseloszlásából meghatározható a felső talajrétegek sűrűségtérképe: az erős visszavert jel az átlagosnál nagyobb sűrűséget jelez. A francia SPOT és az amerikai Landsat műholddal kiélesíthetők és megtisztíthatók a képek. Ezekkel lehet azonosítani a formákat. Az orosz KVR-1000-rel pedig 2 méteres pontossággal megállapíthatók a talált formációk - például a betemetett vagy lepusztult sírépítmények - méretei
Az egyik kijelölt ponton, Kairótól délre, Dahsúr északi részén a kutatók a KVR-1000 nagy felbontású képein érdekes dolgot vettek észre: három kör alakú bemélyedés ugyanolyan alakzatban helyezkedett el, mint a gízai piramisok.
A helyszínen egyiptológusok segítségével egy Újbirodalom kori, 47 méter hosszú sírt tártak fel. A dolog érdekessége volt, hogy eddig úgy vélték, az Újbirodalom idején Dahsúr környékén nem temetkeztek. A nyughely felső része mára eltűnt, de megtalálták a padlószintet, az udvart és a kápolnát. Noha a lelőhelyen nem egy nagy piramisépítmény állt, előkerült egy 60 centiméter magas mészkő piramidion, egy mini piramis is, amelyet általában a nagy piramisépítmény csúcsára helyeztek. A padlószint alatt 13 méter mélyre lenyúló hét földalatti termet is találtak. Három év alatt feltehetően a késői XVIII. és a korai XIX. dinasztia legnagyobb temetőjét tárták fel, benne négyezer tárggyal, amelyek némelyikén Tutankhamon és II. Ramszesz neve olvasható. A legjelentősebb felfedezés Mesz, királyi írnok gránit szarkofágjának előkerülése volt, aki a királyi hercegek lovagló- és íjászoktatásáért felelt
A három fáraó nyughelyét azonban nem találták meg. Hagyományos ásatással feltehetően a homokban rejtőzködő tárgyaknak csak mintegy 30 százalékát tudják napvilágra hozni. Az égből lepillantva azonban sokkal több látszik. A jövő feltárási módszere feltehetően a nagy távolságban érzékelő mikrohullám lesz. Az ásatásnak ez volt a fő tanulsága - állítják a japán kutatók.
Forrás: www.tric.u-tokai.ac.jp
A fordítás nem Kerekes Tamás munkája!!!
„Több mint 45 éve, Erich von Däniken gyakorolta az elmélet, amely feltételezi, hogy a Föld volna látogatta földönkívüliek a távoli múltban. Erich von Däniken, a világ legsikeresebb non-fiction író minden idők írt 26 könyvet írt a témáról, és adtak el több mint 63 millió példányban kelt el világszerte. Könyveit lefordították 32 nyelven. Az Egyesült Államokban Erich von Däniken nyert azonnali hírnevet eredményeként a televízió speciális "In Search of Ancient űrhajósok" alapján írta meg első könyvét Tűzszekerek az istenek. Ezen túlmenően, Erich von Däniken vett részt, és hozzájárult számos film-és televíziós produkciók, írt cikkeket és számtalan válogatás, és készített egy CD-ROM. Folyékonyan beszél négy nyelven, Erich von Däniken egy mohó kutató és energikus utazó, átlagosan 100.000 mérföld / év, hogy látogassa meg távoli helyeken a Föld. Ez lehetővé teszi számára, hogy alaposan megvizsgálja a jelenséget, amelyről ő írja. Ő kutatási szervezet, a AASRA / legendarytimes.com (régészet, Űrhajózási és SETI Kutatási Társaság), magában foglalja a laikusok és egyetemi oktatók az élet minden területéről. Nemzetközi szinten van körülbelül 10.000 tagja van.
Kattintson ide, hogy ingyenes tájékoztatást a AASRA, Erich kutatási szervezete! .
A AASRA közzé Legendary Times ™, a szervezet negyedéves folyóirat. Ez az egyetlen kiadvány a világ kizárólag a jelentést Paleo-SETI, az ősi Astronaut elmélet.
Letztes frissítve: április 26, 2011
Üzemelteti: Troxler Szoftver
Más is komolyan veszi:
Az előző bejegyzéseimben utaltam arra, hogy léteztek olyan kultúrák a Földön, amelyek uralkodói dinasztiái fejlett technikai eszközökre támaszkodva vezették az embereket.
Nemcsak Egyiptomban, hanem a Földgolyó különböző egymástól elszigetelt pontjain találhatunk erre utaló nyomokat. A legtöbb kultúrában felbukkannak olyan közös ismertetőjegyek, amelyeket ugyan a szakértők nem akarnak észrevenni, de vitathatatlanul arról árulkodnak, hogy ezek az ősi civilizációk ismerték egymást. A témával foglalkozó kutatók szerint két jól elkülöníthető magyarázat létezik az ókorban felbukkanó anakronisztikus készülékek létezésére.
Az egyik elmélet szerint a Földön létezett valamikor réges-régen egy a mainál fejlettebb szupercivilizáció, amely valamilyen ismeretlen okból (katasztrófa) megsemmisült és a túlélők azt a tudást adták át az útókornak, amelyet meg tudtak menteni a pusztulástól. Ők voltak az atlantisziak és a leszármazottaik azok az istenkirályok, akik az általam említett fejlett készülékeket használták, hogy uralkodjanak az embertömegek felett. Az elmélet legismertebb hazai képviselője Nemere István, aki két könyvet is írt ebben a témában (Egyiptom titkai, A fáraók titkai), valamint a külföldi kutatók közül Graham Hancock, John Anthony West, Robert M. Schoch és Robert Bauval. Schoch és West hivatásos kutatók, akiket csak lázadó régészeknek neveznek, mert szembe mertek helyezkedni az elavult régi nézetekkel és a modern tudományos értelmezés alapján akarták feltárni a régi műemlékeket.
A másik elmélet már inkább a Földön kívülről érkezett istenek szerepét hangsúlyozza ki. Ennek a témakörnek a leghíresebb és legellentmondásosabb képviselője Erich von Daniken, akit rengetegen támadtak az elméletei miatt, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna igaza bizonyos kérdésekben. A másik nagy kutató, akinek a könyvét mindenképpen ajánlom a Paleo-Seti iránt érdeklődők figyelmébe az Zacharia Sitchin sumerológus a tizenkettedik bolygó című könyve, amely magyar nyelven is megvásárolható.
Sitchin sem amatőr kutató, hanem hivatásos szakmabeli egyetemi tanár, aki forradalmi úton közelítette meg az ősi sumer szövegek értelmezését. Félreértés ne essék, nincsen szó semmilyen belemagyarázásról. Sitchin csak azt tolmácsolja, ami a szövegekben áll, csupán modern szemmel értelmezi az ékírásos táblákat. Őt is megvádolták már azzal, hogy jól fizet neki ez a Nibiru mese, amit a könyvében is taglal, de azt hiszem, ne menjünk el ebbe az irányba. Egy közeli példa Zahi Hawass, az egyiptomi régészeti intézet vezetője, aki köztudottan gyűlöli a Paleo-Seti kutatókat szabályos kis showmüsort kreált magának, amikor a Nagy Piramis máig vitatott un. Gantenbrink aknájának a feltörését közvetítette a televízióban. Ő is szép summát bekaszírozott a show miatt, ami után még mindig nem tudjuk egyértelműen, hogy mi is van az akna ajtaja mögött.
A tényen ez semmit sem változtat. Vannak olyan leletek, amelyekre a hivatalos álláspontot képviselő kutatók nem tudnak magyarázatot adni. Ám ha a feltárt leletet egy kicsit más perspektívából kezdjük el vizsgálni rögtön értelmet nyer az, ami korábban érthetetlen volt. Ehhez azonban meg kellene reformálni a gondolkodásunkat és rugalmasabbá kellene válnunk a régészeti-történelmi kutatások értelmezése kapcsán. Amíg ez nem következik be addig marad a görcsös egyhelyben toporgás, amely során a nem tetsző leleteket elsüllyesztik az íróasztal mélyére. Egy olyan elavult sok sebből vérző tudományos rendszert támogatnak, amelyet még a 19-20. században fogalmaztak meg és ami felett már elhaladt az idő.
Írta: Esekiel Stone
Összeállította
Kerekes Tamás
Dr. Adam Bradford: Ki volt Jézus?
Duna International Kft.
2011. június 1.
– Magyarország legnépszerűbb íróival készült interjúkönyv, Jézusról kialakított képet megdöntő botránykönyv, valamint a Kádár-korszak honvédelmi miniszterének feltáró könyve fogadja az Ünnepi Könyvhéten a minőségi olvasmányokra, valódi különlegességekre vágyó látogatókat a Duna International standjánál.
Személyesen is kérdezhet a Művészetek Palotájában, szerdán délelőtt 11-től Budapesten, a Bohémek Termében, a Duna Kiadó rendezvényén. Mert Bradford úr, aki a Ki volt Jézus? C. kötet szerzője jelen lesz Pesten a Művészetek Palotájában (Bohémek Terme) a kötet magyarországi bemutatóján.
A külföldön már sok vihart kavart Bradford dr: Ki volt Jézus című könyve valódi siker-várományos. Bradford kutatásai során olyan fordítási hibákat fedezett fel, ami alapvetően megváltoztathatja Jézusról alkotott képünket. Bradford szerint ugyanis Jézus nem egy asztalos, hanem egy sikeres, középosztályba tartozó, magas intelligenciájú építész fia volt.
A bibliai tudós, dr. Adam Bradford Jézus ún. hiányzó éveit (12-30) is megfejti. Álláspontja szerint vallási iskolában tanult és Judea egyik legmagasabb rangú rabbijává vált.
A szerző úgy véli, hogy mindezeknek köszönhetően válhatott csak olyan erős és elfogadott személlyé, aki kritizálhatta az akkori zsidóság vezető rétegeit. És éppen ezzel magyarázható a zsidó vezetők gyűlölete Jézus irányában: sok időt és energiát fektettek a fiatalember képzésébe, aki később elhagyta őket. A szerző előszavában egy igazi rejtélyre is utal: „Lehetséges-e az, azonban, hogy a Krisztus személyére vonatkozó tények, ha rejtve is, de mindig is ott voltak az evangéliumokban?”
Létezett-e Jézus?
2. Meghalt-e Jézus a kereszten?
3. Mikor keletkeztek az evangéliumok, és kik írták?
4. Ki volt Márk, Máté, János és Lukács?
5. Miért írja Máté és Lukács, hogy Jézus Bethlehemben született?
6. Írnak-e Jézusról a korabeli történetírók?
7. Mit is mond Josephus Flavius Jézusról?
8. Jézus volt Teudás, illetve az „Egyiptomi”?
9. Miért nem található a Talmudban sehol Jézus létének a tagadása?
10. Hogy lett Jézusból az ácsból, Jézus, az ács?
Ha Ön az első 10 kérdésre helyesen felelt, gratulálunk, más nem is szükséges végigolvasnia a könyvet, vagy részt vennie a rendezvényen, ön már tudja, hogy mi történt
Sok olyan kérdést tehetünk fel Jézusról, az emberről, amit nehéz megválaszolni.
Mi lehetett Jézusban, ami annyira ingerelte a zsidóság vezető rétegeinek nagyon is eltérő csoportjait – a farizeusokat (a zsidók törvényeinek elkötelezett tanítóit) csakúgy, mint a Heródes pártiakat (zsidókat, akik a pogány római hatalmat támogatták) – hogy ezek akár szövetkezni is hajlandóak voltak ellene?
Egy szigorúan irányított társadalomban, hogyan tehette meg Krisztus, hogy két alkalommal is kiűzze a Templomból a hivatalos pénzváltókat és az áldozati állatok árusait anélkül, hogy a templomőrség letartóztatta volna?
Ki volt Jézus földi atyja, József, és milyen hatást fejtett ki élete Krisztuséra?
A rendelkezésre álló adatok hiányossága sok szerzőt késztetett már arra, hogy maga álljon elő különféle elképzelésekkel Jézusról – mármint az „igaziról”.
Lehetséges-e az azonban, hogy a Krisztus személyére vonatkozó tények, ha rejtve is, de mindig is ott voltak az evangéliumokban?”
Kerekes Tamás
